Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Csupor István: Hétköznapi és ünnepi edényhasználat Szatmárban és Máramarosban

Csupor István alkalmával főztek nagy káposztás /azokban. A meghívott rokonok és szomszéd családok vitték magukkal az edényt, a férfiak az udvaron a mesgye mellett gyakorta akár harminc méter hosszú tűzhelyet is raktak vályogtéglából, s az építmény tetejét bádoglapokkal fedték le. A tűzhely egyik végére füstcsövet helyeztek. Az asszonyok két sorban, de nem közvetlenül egymással szemben foglalták el helyüket a tűzhely két oldalán és így főztek, közösen. A főzés végén elosztották és együtt is fogyasztották el az ételt. Ez a módszer még napjainkban is élő gyakorlat. A köcsögök esetében elég egyértelmű a helyzet. Az alföldi falvakban a mezőtúri köcsögök mellett nem nagyon volt piaca a bányai tejescsupornak, amely annál népszerűbb volt viszont a beregi falvakban - tej, aludttej, tejfel tartására használták. A szilkék adatai, ha lehet, az összes nagybányai edény közül a legérdekesebb információkkal szolgálhatnak. Egyetlen adatunk van arra, hogy szilkét építőáldozathoz is felhasználtak. Gebén (ma Nyírkáta) 1957-ben egy új ház alapozásakor ástak ki egy összetörött szilkét (Néprajzi Múzeum 81.28.13 ltsz). Ezen a helyen korábban egy 19. század közepén emelt épület állott, s talán ennek fala alá ásták be eredetileg ezt a szilkét. De mert volt tulajdonosa, a kiásás körülményeire nem figyelt, nem tudjuk, volte az edényben valamilyen állatáldozat, amely kétségtelenül bizonyítaná a szilke építőáldozat-jellegét.

11 A szilkék megnevezése és felhasználási módja területenként változott. Nagybányán és környékén egyfelől ételhordásra használták (nevük itt bányászszilke volt), másfelől tárolóedényként szolgált, s leginkább szilvalekvárt tartottak benne, de felhasználhatták disznóvágás után zsírban sült tepertő, kolbász, hús tárolására is. Csenger környékén bányai szilkének nevezték és éppúgy ételhordásra szolgált, mint a beregi községekben, Aranyosapátiban, Gergelyiugornyán. Ugyanakkor a közel eső Tarpán már a neve is lekváros serpenyő, lekváros szilke volt, illetve általánosan serpenyő, éppúgy mint Milotán - itt a szilvalekvárt szilkékben a padláson tartották. Tarpán a mezőre csak az arató „oroszoknak" - tulajdonképpen ruszinoknak - vittek benne ételt, éppúgy mint Kispaládon: a Palágyságban ugyanakkor a megnevezése szilke volt és egyértelműen tárolóedénynek használták, amely a terület ártéri jellegét és ebből következő gazdálkodási módját tekintve egyáltalán nem meglepő. A szilkében, kasornyáhan történő ételhordás - s ez az adataimból világosan kiderül - elsősorban azokon a kishatárú alföldi településeken virágzott a 19. század második felében és a 20. század elején, amelyek dominánsan mezőgazdaságból (sőt zömében gabonatermesztésből) éltek, s ahol a családi munkaszervezetben a férfi dolgozott kint a határban, a mezőn, az asszony pedig az otthoni, a ház körüli teendőket látta el. így nem lett volna értelme a férfinak határbeli munkáját ételfőzéssel megszakítania, az edébet az asszony otthon főzte meg, s ő, vagy egy nagyobb gyermek hálószerű kantárban, kasornyáhan, fazikmadzagban vitte ki a mezőre. Ha kétféle ételt vittek, a cseréptálat a 11 V.o. BARTHA 1984. 13. 82