Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Rékai Miklós: A hagyományos zsidó életforma helyzete Magyarországon. A kóser táplálkozás példája
A hagyományos zsidó életforma helyzete Magyarországon. A kóser táplálkozás példája különböző helyekről és társadalmi csoportokból származó családtagjaik eltérő szokásaira. (Ugyanakkor a regionálisan kialakult gyakorlat firtatása bizonyos tartózkodást is eredményez, szinte illetlenségnek számít, mert a zsidó identitás negligálásának látszhat, hiszen a zsidó lét részben egyetemes szabályok és magatartásformák rendszere.) Mindenesetre - némi túlzással - szinte várnak bennünket, néprajzosokat a falusi zsidó öregek, hogy korábbi életükről beszámolhassanak. E várakozás némileg ambivalens: a néprajzos munkája körükben ismeretlen, a gyűjtő önmeghatározása fontos módszertani feladat. Kulturális szempontból két, ellenkező irányú folyamat rögzítése az elsőrendű feladat. Miközben a „hagyományos" - értsd: a modernizáció, tehát a hászkálá vagyis a „ zsidó felvilágosodás" és a cionizmus előtti - életforma fokozatosan pusztuló maradványai az összehasonlító vallástudomány, az antropológia és a hagyományos néprajz számára egyaránt tanulságosak, aközben számolni kell a holocaust utáni változásokkal, a regeneráció és a folklorizmusnak minősülő új mozzanatok megjelenésével is. Alapvető cél a fiatalabb nemzedékek életében fontos szerepet játszó és napjainkban is zajló, a tradíció reneszánszát hozó kulturális folyamatok nyomon követése. A fent vázolt bonyolult vallási-kulturális változások rögzítése szinte csak egy-egy életút részletes feltárása segítségével oldható meg, mivel a személyes sors maga is több fontos kulturális váltás hordozója. A családtörténet feltárása nem kevésbé tanulságos: tipikusnak mondható a szigorúan ortodox nagyszülők gyermekeinek szekularizált életformája, hogy azután az unokák, teljesen vallástalan, vagy részben cionista indítékú hagyománykövetése kerüljön napjainkban előtérbe. (Itt ismételten a holocaust kulturális következményeire kell rámutatni, hiszen a szekularizáció sokszor nem más mint az asszimiláció kétségbeesett kísérlete, és ebben a vonatkozásban a történelmi traumára adott válasz.) Egyes, a zsidóüldözések során nem kompromittálódott keresztény kisegyházak - némelyikük kifejezetten judaizáló természetű - a zsidóság számottevő csoportját integrálták: ez is a különleges életutak egyik változata. A hasonló váltások korántsem újkeletűek: már a biblikumban találkozunk ilyesfajta nemzedéki konfliktussal - például a két babilóniai fogság, vagy akár a hellénizmus idején -, de az azóta eltelt időszak történelme sem más - legalábbis zsidó szempontból - mint az asszimiláció és az új nemzedékeknek az „eredeti" életformához való visszatérésének ciklikus változásai. A spanyolországi szefárd zsidóság 1492-ben történt kiűzetése során tömegek keresztelkedtek meg, inkább vallásukat adták fel, semhogy szülőföldjüket elhagyják. Az inkvizíció hivatalnokai évtizedeken át nyomoztak még utánuk, jól sejtve, hogy áttérésük nem volt őszinte. (Egy 16. századi, sevilla-i beszámoló szerint templomtornyokból figyelték az áttértek házait, hogy szombaton, amikor tilos a tűzgyújtás, télen melyik kéményből nem száll fel füst...) Az örökös zaklatások nyomán sajátos zsidó életforma alakult ki Hispániában, az álkeresztény marannusoké. Nyilvánosan a katolikus vallást gyakorolták, otthonaikban azonban zsidóként éltek, péntek esténként meggyújtották az ünnepi gyertyákat, ételeiket olajjal készítették, a disznóhúst kerülték, mondván hogy az gyomruknak árt. Egy részük az új spanyol gyarmatokra menekült, egyik csoportjuk 149
