Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Küzdelmes évek Halason
ahol ablakok nem voltak, s levegőt csupán a nyitott ajtón keresztül kaphattak. A padlást a patkányok összelyuggatták. A por, a szenny a készülő csipkékre hullott. A rothadó padlót egy-egy kanna vízzel öntözték, s a lányok a nyári hőségben fejükön vizes ruhával szenvedtek. Ezek után én, Markovits Mária, a csipke mestemője, mentem panaszra a város polgármesteréhez, Schilling Edéhez. A polgármester dühbe gurult és azt felelte: - Szenvedjetek tovább!” Csodálatosképpen ugyanez a polgármester áradozó méltatásokat helyezett el a lapokban és saját személyében vállalta a propaganda irányítását, amikor az 1913. év nyarán a kalotaszegi háziipari szövetkezet kiállítást rendezett Kiskunhalason. A kitüntető szívélyességgel, magyaros vendégszeretettel fogadott küldöttség kiállításának védnökségét a polgármester felesége, s a helyettes polgármester vállalták. Az egykorú híradás szerint a kiállításon káprázatos csoportokban vonult fel Halas városa előtt Kalotaszeg fafaragása, Torontál szőnyegszövése, Selmecbánya kézzel vert csipkéje. Csak éppen Halas csipke- művészetéről hallgatott a híradás. A halasi csipkevarró műhely még ezen az őszön viszonozta a kalotaszegiek látogatását, részt vett az Aradon rendezett csipkekiállításon. Az eseményről Kiskunhalas hivatalos lapja szűkszavúan, két sorban emlékezett meg: „Csipkekiállítást rendeztek múlt héten Aradon, mely alkalommal országos feltűnést keltett a halasi csipke.” Az első világháború a csipkeipart világszerte válságba sodorta. 1916-ban, Károly és Zita trónra lépésekor azoknak, akiknek az általános világégés közepette sem akadt más gondjuk, minthogy a koronázás aktusát „a magyar iparművészet történeti dekoratív feladataként” fogják fel, nagy hirtelen eszükbe jutott a kiskunhalasi Markovits Mária. A koronázási ünnep rendezősége Stepanek Ernő kiskunhalasi festőművész rajztanár tervei nyomán vele készíttette el a királyné koronázási csipketarsolyát, melyről a Magyar Iparművészet is megemlékezett: „Míg a királynői ruha a régi magyar textil iparnak arisztokratikus finomságát elevenítette meg, a magyar népművészetnek bájosan primitív formái szólalnak meg a királynénak felajánlott csipketarsolyon. Egy olyan népművészeti ajándék az végre, mely nem a magyar parasztnak legendás fokosát és csikóbőrös kulacsát viszi a királyi felségek közelségébe, hanem olyan csipkemintát, melyben magyar parasztornamentika a selyem szálán finomult meg. Tündérmeséket beszélhetne ez a tarsoly az ő királyi gazdáinak azokról a nehéz munkában meggémberedett ujjakról, melyeket reszelővei kellett megfinomítani, hogy érzéseik az ujj hegyén át kézimunkává váljanak. Arról a kalotaszegi párról, melynek körvonalai összefolynak a magyaros virágkelyhek keretével. És arról a kimeríthetetlen gazdagságú fonnavilágról, melynek egy bokrétáját fűzte itt egységbe Markovits Mária, a halasi csipkemühely vezetője...” (1917. 30.) A cikkíró, ki minden lojalitása mellett is kénytelen volt megállapítani, hogy „... ha megfigyeljük a maguk összességében a koronázó ünnep iparművészeti alkotásait, akkor azokban sokkal több történeti pátoszt találunk, mint a mának egyszerű iparművészeti elveit: célszerűséget, józanságot, anyagi szépségek érvényre juttatását...” - nem 65
