Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

Budapesti évek

hetik vele a nyomorenyhítő magyar háziipari mozgalom alapjait, csalódtak benne a tanfolyamokra jelentkező, kenyérre váró szegény lányok és asszonyok, akiknek sem idejük, sem anyagi kitartásuk nem tette lehetővé, hogy megbirkózzanak a nehéz technikával, de a legsúlyosabb csalódást azoknak az üzletembereknek okozta, akik a csipkemozgalom születésének pillanatában aranybányát véltek benne felfedezni. A halasi csipke nem teremtette meg a „Csipke-Magyarországot” és nem vált aranybányává.

Az állami biztatásra nekilendülő háziipari mozgalmat azonban most már nem lehetett megállítani. A vidéki asszonyok és lányok tízezrei vártak munkaalkalmakra. A szakminisztériumok érezvén, hogy nem bújhatnak ki a felelősség alól, 1909-ben életre hívták az Országos Háziipari Szövetséget. Ez az intézmény elsősorban is az egyes vidékek már meglévő legkülönfélébb háziiparát volt hivatva központi irányítás alá vonni, továbbiakban pedig a háziiparral még nem rendelkező vidékeken a helyi adottságoknak leginkább megfelelő üzemágakat meghonosítani. Termelési programjába épp úgy beletartozott az egyszerű kosárfonás, mint a helyi, exportképes népművészeti termékek vagy éppen a művészi csipke. Az új vállalkozásnak Dékániék csipkemozgalmával szemben éppen ebben a változatos programban rejlett a jövője, s komolyabb kereskedelmi megalapozottsága. Létrejötte után hamarosan magába olvasztotta a Dékániék csipkemozgalmának megmaradt intézményeit, s végül magát a budapesti Műhelyt is.

Ezután Dékáni Árpád személye mindinkább feleslegessé vált. Egy ideig még tovább vezette a Műhely csipketanfolyamait. 1910-ben a világ legtekintélyesebb, legnagyobb példányszámú szakfolyóirata, a több nyelven megjelenő angol The Studio méltatta munkásságát, közölte néhány szép csipkéjének a fényképét is. Dékáni még részt vett az Országos Magyar Iparművészeti Társulat hagyományos kiállításain, 1911-ben azonban a Társulattal fennálló szorosabb kapcsolata hirtelen megszűnt, ellentétbe került a Társulat vezetőségével.

Az Iparművészeti Társulat kebelébe tömörült iparművészek között évek óta csendes, de annál elkeseredettebb harc folyt. A vezetőség tagjai általában a nagy műhelyek, vállalkozások iparművész tulajdonosaiból kerültek ki, akikkel szemben a magukat mellőzöttnek érző, magánosán alkotó keramikusok, kisplasztikusok, ötvösök, textilesek ellenzéke állott. A Társulat 1911 -es közgyűlésén ez az ellenzék az iparművészek között nagy népszerűségnek örvendő Dékáni Árpádot választmányi tagságra jelölte. Bár Dékáni a Társulat választmányához intézett levelében hivatalosan bejelentette, hogy jelölése tudta és beleegyezése nélkül történt, a vezetőség tagjai sohasem tudták elfelejteni ellenzéki jelöltetését, a kudarcba fúlt csipkemozgalom miatti felelősségét is egyedül személyére hárították. A túlméretezett, hivatalosan is felelőtlen propagandával kísért, kellően meg nem alapozott kísérlettel azonban a hibát nem Dékáni követte el, a következményeket mégis neki, s halasi csipkéjének kellett viselni. A Társulat vezetősége éberen őrködött, hogy „az elsőrangú”, „nagy tehetségű”, „utolérhe61