Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Útban a világhír felé
kiállításra. A kiállításon mindenképpen részt kívánt venni annál is inkább, mivel az elmúlt év nagy amerikai sikere után ez az Iparművészeti Társulatnak is kifejezett kívánsága volt. Dékáni szívós türelme ez esetben is diadalmaskodott a nehézségeken. Az 1905-ös év második felére végre a hazai közönség közömbössége oszladozni kezdett. A St. Louis-i világkiállítás, s az azt követő sajtóméltatások és budapesti kiállítások végre divatba hozták a halasi csipkét. S miként az a divat szeszélyei szerint történni szokott, a budapesti divathölgyek, a főúri társaság, s a nagypolgárság asszonyai egyszerre halmozták el a műhelyt megrendeléseikkel, úgy, hogy az 1906-os évet a halasi műhely a legkecsegtetőbb körülmények között kezdhette el: „A Dékáni-féle halasi csipkevarró műhely szokott, magas színvonalú munkákat állított ki, melynek hatása alól a hazai divatcikkek iránt annyira bizalmatlan hölgyközönség sem tud ma már elzárkózni. Ennek örvendetes jele az, hogy az éveken át nehéz anyagi gondokkal küzdő műhelynek annyi megrendelése van, hogy alig tud azoknak megfelelni” - írja a Magyar Iparművészet 1906 januárjában. A kiskunhalasi rajztanár 1906 első hónapjában a milánói kiállítás előkészületeinek teendői mellett Solton és Szabadkán tárgyalt csipketanfolyamok megindításáról, illetőleg műhelyek létrehozásáról. Solti tárgyalásai eredménnyel is jártak. Mintegy ötven solti és környékbeli parasztasszony vállalkozott könnyebb technikájú rececsipkék készítésére. A solti műhelyt a helybeli körjegyző felesége vezette volna, s Dékáni látta volna el csipketervekkel. Az időközben bekövetkező események azonban Dékáninak ezeket a terveit keresztezték. A halasi csipke 1906-os milánói sikere még az 1904-es St. Louis-i világkiállítás sikerét is túlszárnyalta. A halasi művészi varrott csipkék olaszországi rendkívüli meleg, szinte rajongásszerű méltatása a XIX-XX. század fordulója olasz iparművészeiének sajátos, bizonyos vonatkozásban a magyar iparművészeihez hasonló helyzetéből fakadt. Az olasz iparművészet a XVIII. század közepéig hosszú időn keresztül Európa iparművészeiének forrása és egyben legfőbb irányító tényezője volt. Ettől az időtől kezdve azonban Európa ifjabb nemzetei már egyenrangú versenytársként jelentkeztek, s az iparművészet nem egy ágában túl is szárnyalták az olasz iparmüvészetet, mely a XVIII. század végére kiélte magát, s mind inkább megmerevedett. Ettől az időponttól számítható a világhírű velencei csipkeipar lassú halódása is, mely a következő század második felére teljes elenyészésre vezetett. A régi velencei csipkemüvészetet 1870 körül az olasz halászfalvak nyomora támasztotta fel sírjából, ahol több mint egy évszázadon keresztül pihent. A művészi olasz csipketechnika felelevenítését azonban nem követte az a stílusbeli fejlődés, amely az új velencei csipkét külföldön a régi velencei hagyományokból származó francia vagy belga csipkék versenytársaivá tehette volna. Az olasz tervező iparművészek és csipkekészítők fájdalmasan érezhették a stílus 52
