Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Névjegy - Fehér Zoltán: „Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos” (Pályám emlékezete)
Fehér Zoltán kellene a felére csökkenteni." A bátyai szállásokról írott tanulmányomra Hofer Tamás így reagál: „A téma most éppen nagyon érdekel, kapcsolódik a munkámhoz." Hegyi Imre meg így nyilatkozott levelében: „Az egész dolgozat annyira leköti az ember figyelmét, hogy szinte maga is kívánná látni mindezeket a hangulatos, pusztulófélben levő szállásokat." Másik levelében arra kér, hogy feleségének, Kiss Máriának adjunk szállást, s biztosítsak neki jó adatközlőket. Kovás Ágnes sok-sok levele közül az elsőben így ír népmese-gyűjteményemről: „Őszinte örömmel értesültem róla, hogy milyen szép mesegyűjteményt állított össze az évek folyamán." Ferenczi Imre minden levelében általános néprajzi kérdéseket is felvetett, 1979-ben például azt, hogy elítéli azokat, akik a néprajzot csakugyan kuriózumok vadmezejének tekintik. Vorák Jóska bátyám, a halasi múzeum akkori munkatársa pedagógus képesítéssel néprajzosként is tevékenykedett, s bennem a maga személyiségéhez hasonló embert látott. 1974-ben így biztatott: Végre komolyan magadnak dolgozol. Nem mintha mások instruálása nem volna felemelő dolog, de nem akarásnak nyögés a vége, a szájramarkos helyi álmodok helyett nem vállalhatod az áldatlan áldozatot. Végre rájöttél, hogy tudásod s tehetséged is van dolgozni önállóan." (A Néprajzi Társaságból aztán 2007-ben, feleségem halála utáni letargikus hangulatomban éppúgy kiléptem, mint a Honismereti Szövetségből, a Múzeumbarát Körből, és lemondtam a könyvtár és a népdalkor vezetéséről is. Pedig nem sokkal előbb kaptam meg az 55. éves tagságot elismerő oklevelet. Gyűléseik közül alig egy-kettőn jelentem meg. Néhány év múlva - kissé beletörődve sorsomba - visszairatkoztam a Néprajzi Társaság tagjai közé.) Diószegi Vilmossal munkái alapján már régen ismeretségben voltam, és azután többször személyesen is megjelent nálunk, amikor is néphitgyűjtést végzett a faluban. Mi adtunk szállást neki. Őt is szorgalmasan kísérgettem, s én is lejegyeztem az adatközlők szavait. Vilmos nem magnóval gyűjtött, hanem szószerinti lejegyzéssel; hogy követni tudja az adatközlő szavait, halkan utána mondta azokat. Szűcs Istvánéknál egy decemberi estén akkor állítottunk be, amikor kicsiny szárítójuk tele volt szomszédokkal. Beszélgettek, kalotinát (aszalt gyümölcsöt), pattogatott kukoricát majszolgattak. Megérkezésünk felpezsdítette a társaságot, s mikor megkértük őket, hogy a boszorkányokról, táltosokról, garabonciásokról beszéljenek, egymás szájából vették át a szót, és éjfélig ki nem fogytak a történetekből. Holtfáradtan érkeztünk haza. Ám Vilmos még ekkor sem feküdt le. Szobájában elővette jegyzetcéduláit, és „kártyázott velük", vagyis csoportosította, címekkel látta el őket. 1963- ban felkért a Néphit Topográfia rendszeres kitöltésére: „Ha vállalkoznál Bátya néphit és népszokás monográfiájának az elkészítésére, akkor nagymértékben tudnám ezt a munkát segíteni." Nem sokkal később így írt: „Remélem, hogy most már gyakoribb levélváltók leszünk, én sorra küldöm majd az elkészült kérdőíveket, Te pedig bármilyen problémád is akad gyűjtés közben, feltétlenül keress meg leveleddel. Jó munkát, jó egészséget kívánva üdvözöllek, feleségednek pedig kezét csókolom. Vili." Részlet egy 1964-es levélből: „Remélem, hogy legközelebbi pesti kirándulásodon már megint találkozhatunk személyesen." A Magyar Néphit Topográfia kérdőíveinek szorgalmas kitöltése során a Luca napról különösen gazdag anyagot küldtem be, és Vilmos egy jutalomkönyvvel tüntetett ki. Legalább négy könyvét dedikálta nekem. Egyszer a Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattárában kutakodtam bátyai anyagok után (ott is aludtam K. Kovács László jóvoltából a kutatószobában), Vilmos este elvitt egy budai vendéglőbe, ahol halászlével vendégelt meg. Mesélte, hogy felesége, Morvay Judit hogy járt. Őt ugyanis Az asszonyok a nagycsaládban című munkájának megjelenése után parádi asszonyok keresték fel, s szemére hányták keresetlen szavakkal, hogy csúffá tette őket a könyvével. (Később 1969-ben Morvay Judittal is váltottam leveleket, mert számára a Komaság kérdőívei alapján gyűjtöttem. Amikor Hoppál Miska a Duna Televízió stábjával emlékműsort készített Diószegiről „Sámánok nyomában" címmel, én is elmondtam a vele kapcsolatos emlékeimet. Aztán Sáfrán Márta nénihez mentünk, hogy mutassa be a szenesvíz- készítést. „Jó, de nem tudom az imádságot" - mondta Márta néni. A stáb erre kikapcsolta a hangot, s némán vették fel a mozdulatokat, ám ekkor Márta néni el334
