Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)

Névjegy - Mándics Mihály: A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak

A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak Emlékeim sokasága a történetekhez, hely­zetekhez, különböző személyiségekhez kap­csolódik. Hét évtized van mögöttem - hol fényben, hol árnyékban, hol a kettő villódzá­sában. Mindezt igyekszem megosztani olva­sóimmal. A szerencse sem került el. Például többször születtem újból, mert volt motorkerékpár- és autóbalesetem is, életveszélyem elhárítása, (stent beépítése), kemoterápiás (rosszindulatú rák) kezelés, lemaradtam egy repülőgépről, mely lezuhant, túlélők nélkül. Ma tünetmen­tesen, jól érzem magam, dolgozom; és remé­nyeim szerint mindent elrendeztem - vagy el fogok rendezni - magam körül. Ma a függetlenséget tartom a legtöbbre. A belső csendet. Bizony, a sok új dolgot szem­lélve a világban, az „okostelefon" korában itt, a Kárpát-zugban fontos marad a tolerancia, és elkerülhetetlen a lojalitás. Jó hazafinak kell lenni, akármilyen pártállású valaki. Nem kell elfeledni a származást, hogy az ember az le­gyen, aki lenni akar. Leon Wieseltier szerint: „Ha a szülők szava már feledésbe merült, et­nikai identitás még akkor is létezik". TARTOZOM AZOKNAK, AKIKBŐL VALÓ VAGYOK Pályafutásom kezdetén, 1949-ben a he­lyi délszláv iskola vezetőjévé neveztek ki, ami automatikusan vonta maga után, hogy a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége - mint érdekképviseleti szervezet - Országos Választmányának tagja lettem. De helyi kultúrfelelős is, és a „Nase novine" he­tilap tudósítója. Kaptam szolgálati lakást, és mentesítést a katonai szolgálat alól. Végeztem a dolgom, s már rég a helyi magyar tannyel­vű iskola igazgatója voltam, amikor húsz év múltán, 1969-ben ez az országos választmány elnökévé választott. Majd 1973 őszén a VII. kongresszusunkon az országos hatáskörű szervezet főtitkárává választott. Ez a feladat Budapesthez kötött: szolgálati lakást kaptam, és családommal felköltöztünk. Pártfeladatként egy ciklusra vállaltam a megtisztelő bizalmat azzal, hogy majd visszatérünk a hogyan to­vábbra. Ez a szövetség tulajdonképpen három nemzetiség közösségét jelenti: a horvátokét, a szerbekét és a szlovénekét. Származásom miatt hamar beilleszkedtem, és ezt jól felkészült, szorgalmas munkatársa­imnak is köszönhettem. A tömegszervezeti tagság a maga sajátos kultúrájával - hozzá­számítva a horvátok nyolc etnikai csoportját is - elég sokrétű volt. Ám mégsem a pedagógi­án volt a hangsúly, hanem inkább a politikán. Megmutatkozott ez a rendszerváltozáskor, amikor ebből az egy szervezetből három ön­álló jött létre... Nem volnék őszinte, ha elhallgatnám, hogy jól éreztem magam. Sikerült eredménye­ket felmutatnom, sok újítást vezettem be. Lét­rehoztuk a honismereti-szekciót, anyanyelvi kiadványokat kezdtünk szerkeszteni, publi­kálni. Ortutay Gyula és Balassa Iván néprajz- tudósok segítségével néprajzi sorozatot indí­tottunk. Emellett történelmit és irodalmit is. Költőinknek antológiákat adtunk ki, sikeres együtteseket szerveztünk, támogattunk, pél­dául a Vujicsics-együttest. 1976 őszén Jugoszláviából olyan tíz na­pos meghívást kaptam látogatásra, amilyet elődeim közül még senki sem. A Zágrábból érkezett meghívó rangos eseményre invitált, melyhez szövetségi államok és a vajdasági tartomány is csatlakozott. Gazdag, színvona­las program volt. Vendéglátóim mindent el­követtek, hogy jól érezzem magam, és ez így is volt. A megbeszélések Zágrábban, Ljubl­janában, Beográdban és Növi Sadon voltak. Mindegyiken szó esett az ún. „informbirók" (Tito marsallt megtagadók) magyarországi tárgyalóasztaltól való távoltartásáról. Közve­títettem, de hatáskörömön felüli dolog volt ez. Ráadásul szövetségünk lapszerkesztőségében is voltak érdekeltek. Ennek kiszivárgása után a belső légkör megromlott, ami sajnos kihatott az én egészségi állapotomra is. Végül - kor­mányszinten - megoldást nyert az ügy, de kétségkívül nehéz napok voltak ezek... A ciklus végén a minősítésemre került sor. Nem dicsekvésként említem, de az részemre hízelgő volt. Teljesítettem a nemzetiségpoli­tikánkkal szembeni elvárást, és támogatásról biztosítottak a következő ciklusra is. Ezt én természetesen szépen megköszöntem, de a válaszom az volt, hogy haza akarok menni. A kongresszusig már rövid volt az idő, elhúzó­dott a kérésem teljesítése. És persze nem volt az szokás, hogy valaki nemet mondjon egy 309

Next

/
Oldalképek
Tartalom