Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Néprajz - Holczer József: Egy kecskeméti folklórgyűjteményből
Holczer József négy ember kis „kamara"-kórusától zengett az egész kápolna: „Te vagy földi éltünk vezércsillaga!" A HOLCZER CSALÁD SZÓJÁRÁSAI ÉS RIGMUS FORMÁJÚ SZÓLÁSAI Akkora pofont kapsz, hogy kiköpöd a pirosat! (Anyám mondta, ha rosszalkodtam, feleseltem. Az 1950-es években...) Anya, hozzál nekem tíz deka mütyürkét! (Gyerekszáj - a magamé - az 1950-es évekből. Mütyür ke = 'töpörtyű'.) Atyának...; / szaladok a nagy fának. / fogom a kancsikát, / ütöm a Jancsikát. / elszakadt a kancsika, / elszaladt a Jancsika! (Anyámtól hallottam az 1950-es években. Nem nehéz észrevenni: afféle tréfás ke- resztvetés...) Az én nevem Holczer Dodó, / nem vagyok én gondolkodó. / Apám idősb Holczer Dodó: / okleveles káromkodó! (Az 1950-es évek végéről származó versem.) Áldjon Isten, körösztanyám / a lehető legtovább ám! / hangom meghatottan reszket, / miközben kívánom eztet. (Valamikor az 1950-es évek végén vagy az 1960-as évek legelején találkoztam e verssel a nekünk is járó Család és Iskola című havilapban. Megtetszett, és többször is népszerűsítettem. A „körösztanyám" helyett természetesen bármi egyéb is mondható, csak lehetőleg 4 szótagos legyen, pl. édesanyám, édesapám, jó nagyapám, bér- ma-mamám stb., stb.) Anyám, add el a házat! (A szomszéd család közös beszédtöltelék- eleme volt az 1950-es években.) Anyám, nem tudok hazudni! (Szüleim talán ezt az egyetlen őszinte mondásomat méltányolták... Az 1950-es évek közepe táján hasmenés fogott el, ezért nem engedtek egy-két napig iskolába. Levelet diktáltak, és egy meglehetősen eufemisztikus mondat következett: „Kedves Tanító Néni! Az éjjel nagyon belázasodtam." Én meg a realitást szerettem volna megírni. Eljutottam addig, hogy „...nagyon besz..." Aztán hirtelen földhöz vágtam az akkor még kötelező (363-as számú?) mártós toliamat, és elüvöltöttem magamat. A fönti igazat/igazságot ekkor nyilatkoztattam ki...) Anyukád motorbiciklivel keres az ágy alatt. (Szintén az 1950-es években hallhattam, sőt mi is kimondtuk, ha valamelyik játszópajtás(om) igen sokáig időzött nálunk. Legfeljebb az „anyukám" után még ezt a betoldást alkalmaztuk: „... otthon már...".) Apám a legöregebbik, / anyám a középső, / én vagyok a legesleges- / felesleges / legkisebbik hüllő! (Bevallom: verselgető kisgyerekként én írtam, aztán népszerűsítettem. Büszke is vagyok rá, mert jó kiszámolósdi volt! Akire a „hüllő" esett, jól kinevettük... No, persze, nem a szüleimmel játszottuk...) „A vejem: a doktor, a Miklós." (Ez egy kölcsönkapott szójárás az 1970-es évekből. A büszke após adta tudtul - gyakran, amikor csak szóba jöhetett -, hogy a vő most már nem közember, hanem dok- torátusos. Hasonló jelenség volt az is, amit egy-egy papi édesanya is mondott, ha nem egészen a rangja szerint említették a fiát. Például - és ez valamely vidéki helységben halmozottan megesett -: a „plébános úr"-hoz jött valaki. Mire a mama, gúnnyal: „Kit tetszik keresni? Ja, a fiamat - az esperes urat?!") Az én nevem napja éjszakára esik. (Anyám elhárító kijelentése volt 1991-ben bekövetkezett haláláig, mindig is. Etel Annának keresztelték; ha Etelt akart valaki köszönteni, Anna-napra utalta át, és fordítva is ugyanígy. A summázás pedig a már ismert mondás volt.) Az én uram nem kocsmázik: / az ágyba józanul mászik. (Vélhetően egy fal védőszöveg ment át a beszélt köz-, pontosabban családi nyelvbe. Valamikor az 1950-es években találkozhattam vele. A vásárokban különben lehetett feliratos fakanalakat is venni.) Azér' köpök bé a vízbe/mosóvízbe, hogy tisztább lögyön a szennyesruha. (Nagyanyám mondogatta az 1950-es években. Meglepően hasonlít e frázis mondatstruktúrája a kortárs Mécs László költő verseiméhez, illetve kezdéséhez: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!") 174
