Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Néprajz - Holczer József: Egy kecskeméti folklórgyűjteményből
Holczer József Az 1960-as években az egyik osztályfőnöki órán az életkor meghosszabbításának titkára terelődött a szó. Ilyen beszélgetés hangzott el tanárunkkal, Herédi Vilmossal:- Hát Churchill még kilencvenéves éves korában is jól bírta magát. Első diák:- Igen, még el tudott menni az ablakig! Tanár:- Hát az öreg Adenauer! Pedig hát az se biztos használt hidegfürdőt. Második diák:- Nem hát! Az egyenesen a hidegháborúban fürdött! Piárdiák koromban magas rangú katonavagy rendőrtiszt tartott előadást valami légó- (légvédelmi oktatás) vagy hasonló ügyben iskolánkban. Mondókája végeztével ajándékozandó könyveket - reálisabban: brosúrákat - helyezett maga elé, és mielőtt átadta, megkérdezte:- Van-e maguknál olvasó?- Igen - hangzott az egyik pádból, és nyomatékként a fiú kivette a zsebéből a rózsafüzért, meg is csörrentette. Szerencsére az eléggé sietni látszó vendég nem vette észre e szent, ám lényegében mégis pimasz kétértelműséget. Gulyás István még boldogult tanár korában egy diák elkésve érkezett az első órára. Mikor „professzorunk" kérdőre vonja szigorú doktori pislogással, a fiú mentegetőzik: az az ajtó, melyen be akart jönni, be volt zárva. De a doktori ellenvetés letarolja őt:- Ki van zárva, hogy be volt zárva! Egy más alkalommal, mikor elmaradhatatlan kalapját a fogasra helyezte, magát pedig a katedra előtti székre, a szokásos módon kipé- cézte a felelőt:- Füzetével kijön... Majd pedig egy váratlan fordulattal felszólítja:- Fiam! Kezdjük a leckét szó nélkül. A gyerek kis habozás után kinyögi:- Nem tudom elkezdeni. Erre a doktor:- Ha nem tudod elkezdeni, akkor folytasd. Mikor ezt a gyerekek egy év múlva előtte fölidézték, a professzor így vágott vissza:- Ilyen marhákat én nem mondtam! 1974 nyarán, ekkor már kész tanárként és fölszentelt papként újra városunkban éltem. Egy alkalommal kisegítettem a lajosmizsei templomban. Egy idős néni megszólított:- Látom, idegen atya tetszik lenni.- Igen - válaszoltam -, piarista vagyok Kecskemétről. Hallott már, kedves néném, a piaristákról? Felcsillan erre a néni szeme, és élénken feleli:- O! Szoktam ám én járni Kecskeméten! Ismerem ám én a piárista atyákat: ott laknak a Barátok templomában! Kezdőtanár-koromban, az 1970-es évek közepén főigazgatói látogatás volt, és a már jó hatvanas bencés atya, az azóta elhunyt Kapuy Vitái magyarórám előtt megtudakolta annak anyagát.- Balzac: Goriot apó - válaszoltam. Mire ő:- Apó... Csak nem célzás akar lenni rám?- Nem - feleltem, a némileg meglévő izgalmat palástolva-levezetve -, ha célozni akarnék valamire, akkor az előző óránk anyagából, Puskin Anyeginjéből, Tatjána leveléből idéznék.- Éspedig? - kérdezte Vitái atya látható érdeklődéssel. Jót derült aztán a szemtelen utaláson:- „Mi csillogtatni nem tudunk, / De úgy tudtunk jöttén örülni!" Nem tudjuk, él-e még az öreg cigány. No, nem a magyarnótabéli, hanem az a bizonyos Matyi bácsi, aki másfél évtizede még át-átjárt a piarista atyákhoz Félegyházáról. Kedves színfolt volt ő, szerették is, hiszen ő maga állította ki hihető erkölcsi bizonyítványát: „Tisztelendő József atyám! Én már elmúltam 70 éves, de hogy lekopogjam: én még nem láttam belül a börtönt!" Nos, egy alkalommal az öreg Matyi bácsi fölkeresett engem: jól időzítve természetesen e látogatását, úgy március huszonvalahánya- dikára. Végignéz a még bontatlan, utó vendégeknek is szánt névnapi asztalon, majd előáll páratlan ajánlatával:- Látom, van itten sokféle jobbnál jobb ital. Maga sé issza, én sé iszom. Maga ideadja, én meg - eladom! 168
