Wicker Erika (szerk.): Cumania 27. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2016)
Néprajz - Kürti László: A Kiskunság táncai – antropológiai reflexiók egy régió tánckultúrájáról
Kürti László György 1955-ös kutatásának köszönhetően alakult ki egy hiányos, bár a jelen tanulmány szempontjából hézagpótló kép. Kocsér és Jász- karajenő tánchagyományairól szinte semmi híradás nincs, és így nem lehet azt beilleszteni az összehasonlítás során. Ezért értékes például az 1860-ból származó Búcsú a pusztában címmel megjelent rövid cikk a Vasárnapi Újság hasábjain. A kocséri búcsút az anyaváros, Jászapáti lakossága rendezte Nepomuki Szent János tiszteletére május 16-án, ahol a jászberényi Palotásy-Pecsenyánszki (1821-1878) János által vezetett cigányzenekar muzsikált. A három napig tartó bográcsos vendégeskedés mellől nem hiányozhatott a tánc sem, amelyet a névtelen szerző a következőképpen örökített meg: „Ebéd után nézői lettünk a pusztafiak tánczmulatságának. Sok kontár tánczmester tanulhatná tőlük a gyönyörű magyar táncz bájos lejtését, sok a magyart testileg is lealacsonyító jóakarónk győződhetett volna meg, a magyart kitűnőleg jellemző erős testalkat edzettségéről, s ama szép ellentétről, midőn látta a férfinak felhevültében oroszláni bátorságát, de a nők irányában megelőzőleg gyöngéd természetes szelídségét. Ha kell, tűz és pusztítás, de különben nyugott nemes érzés. Emelé a kör szépségét a tiszta fehér bő magyar öltöny, s különösen a nőket tévé bájossá a jász aranyos fejkötő és viselet".66 Hasonlóan forrásértékű a Millennium évéből származó adat, miszerint a tehetős kocséri fiatalok polkát, kreuzpolkát és mazurkát tanultak táncmesterektől, illemtanároktól, ami tanúsítja a pusztára kiköltöző jászságiak társadalmi megosztottságát, de egyben a tánckultúra összetett, polgárosult voltát is.67 A jász településű községekben, ahol saját terepmunka tapasztalataimra és gyűjtéseimre támasz- kodhatom, ismerték a menyasszonytáncot és a maskarázást, azaz a hívatlanok (szűrujjasok) táncát, amelyet olykor igen borsos szöveggel énekeltek.68 Tartalmában a szöveg kontaminá66 Egy jász „Búcsú egy alföldi pusztán", Vasárnapi Újság, VII/25,1860. június 17., 305. 67 MUHORAY György 2001 222-223. 68 Ezt a tánchagyományt egy teljesen más jellegű mozgás- rendszernek tartom, amit besorolni az általános táncok, esetleg verbunktáncok közé nem szerencsés. Egy korábbi tanulmányomban a hagyomány európai hátterét körvonalaztam: KÜRTI László 2009. lódott a törökös és a tréfás verbuválással, ami a két tájegység - szegedi és a kiskun - hatását mutatja. Az általános páros tánc, a csárdás friss változatát Ladánybenén és Lajosmizsén ugrósnak nevezték. Egy idős férfi szerint ez még jász őseink hozták magukkal a pusztára.69 A szóló férfitánc hiánya nem meglepő, bár nem lehet teljesen elfogadni annak fényében, hogy a látványos, néha igen akrobatikus, sőt obsz- cén szólisztikus figurázás kedvelt és gyakori volt a lakodalom maskarásainak körében.70 A hajnali tánc rituális mozzanatai közé tartozott Ladánybenén, Kerekegyházán és Lajosmizsén a vendégek istállóbeli mulatozása, a fűrészelés, fáramászás, és nem volt ritka a széna- szalmakazal tetején való táncolás, amit Fülöpszál- lásról valamint Bugacról is ismerünk.71 A vidék idős pásztorainak emlékében még élt a férfitánc.72 Többen meglepően egyöntetűen vallottak erről, mint az igazi táncolásról, a többi táncoktól való különbségéről. Kisjuhász János, a lajosmizsei juhászdinasztia utolsó tagja például a pásztortáncot tartotta igazi táncnak. így érvelt: a csárdás nem pásztorembernek való. Azé' mert abba csak lötyögnek.73 A valamikori ladánybenei gulyás, Berényi József hasonlóan ítélkezett a csárdásról, bár ő később zenészként mindent játszott, ahogy illett, de a csárdást csak amolyan díbdáb táncolásnak vette.74 A pásztorok táncában mindketten a férfiasság megmutatkozását, az egyé69 Kisjuhász János interjú, Lajosmizse, 2004. Valóban az ugrós jászsági táncforma volt, de nem a lassú és friss csárdás része H. BATHÓ Edit 1983 163. 70 Erről saját magam győződtem meg egy 1980-as évek közepén egy hagyományosnak nevezhető (ún. „sátoros) tanyai ladánybenei-lajomizsei lakodalom alkalmával, amikor négy-öt férfi szinte emberfeletti mutatványokkal szórakoztatta a lakodalmas népet álarcos, pantomimikus táncukkal. A viccelődés és tréfa mellett- asztal alá bújás, a földre való lefekvés, imitált birkózás- mellett az ún. tapsos, ugráló, láblengető, forgó, és test- és lábszárcsapás általános mozdulatok voltak, mindez természetesen egy szó, vagy hang nélkül. Későbbi interjúk során persze nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki úgy táncolt, ahogy tudott („ahogy tudja, úgy veri"), a fiatalabbak a mókát és a játékot részesítették előnybe, míg az idősebb férfiak a táncot és az évelődést. A Felső- Kiskunság lakodalmairól bővebben lásd: KÜRTI László 2013. 71 SZOMJAS-SCHIFFERT György 2006 34., 68. 72 KÜRTI László 2015 73 Interjú Kisjuhász János, Lajosmizse, 2002. 74 Berényi Józsefet a puszták költőjét, ladánybenei monográfiámban mutattam be, ahol több versét is közöltem, lásd: KÜRTI László 2006. 186
