Bárth János szerk.: Cumania 25. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2010)
Schön Mária: Hiedelemlények a hajósi svábok emlékezetében
Hiedelemlények a hajósi svábok emlékezetében 339 Wemma gleasa hat, nach ischt iamal a Traub zuruckblieba, nach hat 's ghaeißa: „Nu dott lau, des la ma faar die armi Seela. " Abr itt nu uf d Trauba haud sie 's gseit, ufs Obscht au. (Beck Ignácné 2005.) (Szüretkor néha visszamaradt egykét szőlőfürt, akkor azt mondtuk: Hagyd csak ott, ezt meghagyjuk a szegény lelkeknek. De nemcsak a szőlőre mondták, hanem a gyümölcsökre is.) A természet szellemeivel való kiengesztelődést szolgálta az a szokás is, hogy búzakoszorút készítettek. Kiakasztották őket a falubeli keresztekre. Az érsekségi területeken aratóknak is mindig kellett koszorút kötni, hogy a következő év is jó termést adjon. Aratási koszorút (Schnittrkranz vagy Àhrakranz, az utóbbi szó szerint: kalászkoszorú^ vagy a cséplés megkezdése előtt vagy igen régi szokás szerint learatáskor az utolsó kévéből készítettek. Frazer ehhez magyarázatként azt mondja, hogy „Az utolsónak levágott gabonában vagy az utolsónak kicsépelt kévében vagy a Gabonaanya vagy a Gabonafarkas jelenlétét feltételezik." 4 1 Kész az aratás, csinálunk egy aratási koszorút, mondta a nagymamánk. A koszorút kitették a kismadaraknak a kertbe. A cséplés előtt, mielőtt megjött volna a cséplőgép, kibontottak egy kévét. Sokan, majdnem mindenki a kertbe vitte az aratási koszorút. Hadd egyék meg az Úristen madárkái, legyen azoknak is! Na, máma elkészülünk a kévehordással, mondta a nagymamánk, adj ide egy kévét, az utolsót! Azt akkor nem tették föl az asztagra. Olyan fél méteres volt. Nem fonta nagyon szépre. Csak egyet készített. Nahát, csak tegnap csináltam, és máma már kopaszra leették a madarak, mondta másnap. (Szeitz Jánosné 1928. 2005-ös gyűjtés) ,,Jetz ischt dr Schnitt ramm, nach macht ma en Àhrakranz", hat aisa Nana gseit. Seal la haud sie au naustau faar d Vegala. „Em Hearrgid seini Vegala sol lid 's freassa. Na, heit seamma fetig mit Garbafiahra", hat d Nana gseit, „hear uei Garb, die letscht!" (Vége az aratásnak, készítünk egy kalászkoszorút, mondta a nagymamánk. Kitették a kismadaraknak. Egyék meg az Úristen madárkái. Na, máma kész a gabonahordás, adj ide egy kévét, az utolsót!) Miar haud gseit, descht gopfrid faar die ganz Wealt, daß ma a Brot kriaged. Faar die ganz Wealt, faar die schleachti Leut au no. Dr Hearrgid soil is vazaiha. Em Hearrgid zu Ehra. And dramm hat ma 's van die Waeizaähra gmacht, wel miar teand ihm au a Frucht opfra, so wia ear is s tägli Brot. (Oszmayer Józsefné 2005.) (Azt mondtuk, ezt az egész világnak hozzuk áldozatul azért, amiért kenyeret kapunk. Az egész világért, a rossz emberekért is. Az Isten bocsásson meg nekünk! Az Isten tiszteletére. És azért készítettük búzakalászból, mert mi is búzát áldozunk neki, ahogy ő is nekünk megadja a mindennapi kenyerünket.) Mint látjuk, az első vagy az utolsó kévének valamikor Hajóson is különleges szerep jutott. Szokásban volt, hogy az utolsó kévét a padlásra rakták, a vízkeresztkor megszentelt borral meghintették, és tavasszal ezt a búzamagot belekeverték a vetéshez szükséges búzamennyiségbe, olyan elképzeléssel, hogy akkor jobb lesz a termés. Ismét Frazert idézve: „Mindezekben az esetekben az az elképzelés, hogy a 4 1 FRAZER 286. és 291.
