Bárth János szerk.: Cumania 24. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2009)
Bánkiné Molnár Erzsébet: Mindennapok történelme a Jászkun-kerületben
Mindennapok történelme a Jászkun Kerületben 153 a karikagyűrű előfordulását az 1870-es évektől, elterjedését az 1920-as évektől említik. ' Levéltári adatunk viszont már 1756-ban jegygyűrűt említ. A Kiskunságban szintén a XVIII. században jelenik meg a karikagyűrű. Jászkiséren Szabó János leányának és Csűr Istvánnak a mátkaságát vizsgálták. A fő kérdés az volt, a leány adta a gyűrűt vagy a fiú vette el. 7 2 Vagyis érvényes a mátkaság vagy nem? A legény állította, ő csak tréfából adta a gyűrűt, a leány viszont úgy gondolta, a gyűrűvel megpecsételődött a házasság. Végül a fiú édesanyjának a szava döntött. Csűr Istvánná kijelentette, hiába adta a lány a gyűrűt, „hogy el vegye, mert azért biz el nem veszi", mármint az ő fia a Szabó János leányát. Ez az eset is bizonyítja, a kézfogó a jegy átadásával még nem vált teljes jogi aktussá, szervesen hozzá tartozott a lánykérés procedúrája és az eseményt ünnepélyesítő lakoma. Ha a szokásrendből egy láncszem hiányzott, akkor a szokás elveszíthette kötelező érvényét. A másik jászkiséri példánkban éppen az ünnepi lakoma elköltésével akarta a leendő feleség perfektuálni a kézfogót, sikertelenül. Nagy János Istókné özvegyasszony volt, s szeretett volna férjhez menni Tárcsái Mihályhoz. Az özvegy egyre több jelét adta, kedveli Tárcsáit. Mihály végre észrevette a hajlandóságot, mondta is az egyik tanúnak: „Komám uram bízik ez asszony énhozzám, de az én oldalam mellé bizony soha nem fekszik". 7' Egy másik tanú viszont azt mesélte, hogy disznóöléskor Nagy Istókné náluk volt, s akkor kérte, hívják oda Tárcsái Mihályt, mondván „vagyon egy ürüm mindjárt levágjuk". Az ürüvágással kibővített disznótorra azután sokakat meghívtak, s a hívogatás közben Nagy Istókné elhíresztelte, „ma biz kézfogót tartunk". Amikor Tárcsái megérkezett, aszalt szilvát tett az asztalra és közösen ettek. A kiszemelt férfi ellenállását azonban a kézfogónak nevezett lakoma sem oldotta fel. A Nagykunságban mindkét fél adott jegykendőt. 7 4 Pontosabban a kendőket a feladattal megbízott „várnagy" adta át. Bartha Júlia hozzáteszi, hogy a jegykendőt esetenként pénzzel váltották meg. O a szokás ilyen módú alakulásában, a Kunságban a XIX. századig megőrződött keleti hagyományt véli felfedezni. A kendőpénz a török népek kultúrájában napjainkban is létezik. Bartha Júlia közép-ázsiai összehasonlító adatokkal bizonyítja, „hogy a jegypénz olyan archaikum, amit a kunsági népi műveltség megőrzött a XIX. század végéig." 7" Szerinte a móring azt a szokást őrizte meg, hogy a menyasszonyért fizetni kell. A móring tehát a menyasszony ára volt. A móringlevelekkel Dömötör Tekla' 6 és Tárkány-Szücs Ernő 7 is foglalkozott. A móringlevelet a kézfogót megelőzően írták, s benne a leendő férj, bizonyos javakat biztosított feleségének arra az esetre, ha előbb halna meg a feleségénél. A Jász7 1 SZENTESI TÓTH Kálmán, 1929.; BARTHA Júlia, 2002., BATHÓ Edit, 1983. 7 2 SZML. Jászkisér. Rsz. 74. 1756. márc. 4. 7 3 SZML. Jászkisér, Acta inquisitionalia 1767. jún 1. 7 4 SENTESI TÓTH Kálmán. 1929. 7 5 BARTHA Júlia, 2002. 92. 1. 7 6 DÖMÖTÖR Tekla, 1983. 7 7 TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, 1961.
