Bárth János szerk.: Cumania 24. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2009)
Bánkiné Molnár Erzsébet: Mindennapok történelme a Jászkun-kerületben
Mindennapok történelme a Jászkun Kerületben 143 ra. Legelőször kérdőre vonta a bepanaszolt leányt. Bonnár Erzsi nem tagadta, hogy ő többször kiszökött az esztrengába Bíró István kondáshoz. A legény csókolgatta, amit megengedett, „de hogy kezet adott volna azt tagadta". Voltak, akik a panaszos mellé álltak. Az egyik tanú magától a leány anyjától hallotta az apáti vásárban, „hogy a leányának bé volna adva a keze, de [az anya] nem nevezte [meg] ki lehet a legény". A főbíró végül úgy döntött, mindketten vétkesek az ügy ilyetén alakulásában, s a legényt 30 pálcaütésre a leányt pedig 30 korbácscsapásra ítélte. Ki-ki megkapta büntetését, s a közösség is megbizonyosodhatott arról, hogy a szokást nem lehet büntetlenül megszegni. Példáink, bár számosak, mégsem általánosíthatók, hiszen a házasulandó férfiak többsége, ha az udvarlást még nem is, a mátka kiválasztását alapos körültekintéssel végezte. Mégis, úgy vélem, éppen e kiemelt esetek is érzékeltetik, miért nevezték a XVIII-XIX. században „szerencsevárónak" a férjhez adandó leányt, s vele ellentétben miért házasulandó a nősülés előtt álló legény megnevezése. A férjhez adandó leányokra utalva az 1730-1850 közötti időszakban, a legváltozatosabb szövegkörnyezetben olvashatjuk a „szerencseváró" kifejezést. A kor emberének szemléletében a házasulandó legények és leányok helyzetének megkülönböztetésére igen alkalmasnak bizonyultak a szerencseváró és a házasulandó szavak. A népnyelvi megkülönböztetés a köznapi gyakorlatból dokumentálható. 1771-ben került bíróság elé a szabadszállási Varga József és Hajdú István családjának konfrontálódása. A két család tagjai között állandósultak a veszekedések, verekedések. Amikor Hajdú István segítséget kért a főbírótól az ügy elsimításához, a bíró kérdőre vonta, miért nem jelentette hamarabb az ügyet. A Hajdú család feje így válaszolt: „mindazonáltal magam előtt tartván mind az ő kegyelme [ti. Varga József] mind a magam szerencse várandó leányaimat, s házasságra menendő fiainkat, ha nehezen is elnyögni, bírák uraimékat vele terhelni nem kívántam". 2 9 A szerencsevárandó leány hírnevét védelmezni kellett, ezért az apa nem akarta bíróság előtt meghurcolni. Az óvatosság azonban hiábavaló volt, a falu szájára vette a veszekedőket, s hamarosan versben gúnyolták a nagyszájú, cifrálkodónak ítélt Sárát. A paszkvillus készítés Jászkunság szerte a népítélet kifejezésére szolgált. A gúnyvers szájról-szájra teijedt, amíg maga az érintett is meghallotta: „Varga Sára cifrakása, nem kár volna kicsapásra, avagy pedig száz korbácsra." A szerencseváró kifejezés a végrendeletekben is gyakran olvasható. A végrendelkező a legtöbb esetben oly módon gondoskodik leányáról, hogy a szerencseváró leány ruházatára, kiházasítására elkülönített összeget hagyományoz. Az árvaszámadásokban a gyám kiemelt figyelemmel ügyelt a kiházasításra, s a leány ruházatára BKML. Szabadszállás, Processusok, 1771. No. 27.
