Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)
Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája
A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája 175 Egyes nagy gazdák és családjuk állandó részes aratókat alkalmaztak éveken át, ugyanazt a családot. A módos gazdák egy része büszke volt arra, hogy nem dolgoztatta a feleségét. Más tehetős parasztgazdák családja viszont ugyanúgy kivette a részét a munkából, mint az aratást részes munkában végző, szegénysorban élő parasztemberek. Schön Ferenc gyermekkorában, az 1930-as években így zajlott a középparaszt családban az aratási munka: A család mind a négy tagja aratott: a gazda, a gazdasszony és a két gyermek, akik nyolc-tízéves koruktól vettek részt a munkában. Már hajnalban hozzáláttak a munkához: két-három óra körül keltek, majd megetették az állatokat, és kimentek a földre aratni. A gazda azonban az egyik évben újított: az aratást megelőző napon előredolgoztak - azért, hogy a hajnali órákban, még a hűvösben nekiláthassanak a tényleges munkának. Ezért már az aratás előtti este kimentek a földre, s kaszával kötélnek valót vágtak, hazavitték, s másnap hajnalban az udvaron csinálták a köteleket - a hajnali harmatos vetésre egyébként sem volt jó rámenni. Majd a kötél elkészítése után bőségesen megreggeliztek: ettek sajtot, tejfölt, körözöttet, túrót, szalonnát. A kútban előzőleg lehűtött tejet is kivitték magukkal a határba, a hideg élelemmel együtt. Egy vizes szalmával kibélelt kosárba tették a tejet, melyet délelőtt elfogyasztottak. Délelőtt vizet nem ittak, csak tejet. Délben, a pihenő alatt hideg élelmet fogyasztottak. Majd ezután sötétedésig tartott a napi munka. A család napi munkája húsz köröszt (Kreuz) volt, egy köröszt náluk tizennyolc kévéből állt - s ha húsz körösztöt egy pár megcsinált, akkor már jól dolgozott. De mások tizennégy kévéből álló keresztet raktak, melyet Mandlnak (többes szám: Mandla) neveztek. Tehát Hajóson kétfajta kereszt volt: a tizennégy kévés neve a csomó, kepe, azaz a Mandl, valamint a tizennyolc kévés, a kereszt, azaz a Kreuz. Míg a szénát kinn a földön kör alaprajzú boglyába (Schebr) rakták, a gabonakévéket Gopaba. rakták, ez is kör alapformájú: egyenesen fölrakták a kévéket kéthárom méter magasan, a kalászok befelé néztek. Onnantól kezdve befelé haladtak, jól megtöltötték a közepét a kévékkel úgy, hogy a külső kévék lefelé lejtsenek, hogy ne tudjon beázni. Itt a kalászok voltak kívül. Az utolsó kévék csúcsot alkottak. A csúcs közepébe egy-két szőlőkarót szúrtak, azzal leszorították, hogy a vihar bele ne kapjon. A legalsó kévét farkasnak (Wolf) nevezték. Utána keresztalakban került egymásra háromszor négy, illetve négyszer négy kéve. Majd amikor a legfölső kéve is rákerült, az egészet lekötötték. A legfölső kéve nevei: Raitr ('lovagló, lovas V, Rittr ('Lovag'), Dach ('tető'). A legalsó és a legfölső kévével együtt tehát így jött ki a Mandl, illetve a Kreuz kéveszáma. Ha az aratásban több pár dolgozott, akkor az első marokszedő letett egy markot (a Sammled/en Armvol) a kötélre, a másik pár marokszedője erre a marokra rátett még egy markot, és az össze is kötötte a kévét, vagy szerencsés esetben volt külön kötöző. Mindig két marok tett ki egy kévét. (Zwua Sammlada seand a Garb gsei.)
