Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)
Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához
Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához 271 halásznak. Ezt házasságkötése akadályozta meg, mert egy gátéri lányt vett feleségül, aki nem volt hajlandó a paraszti életformát feladni. Az ő révén kapott felesbérletet. Jól gazdálkodik, de minden rábeszélésre sem hajlandó a halastavát feladni. Ezt családtagjai „bolondériának" mondják. A szintén Gátéron levő Keserű-tó egy legelő közepén lévő olyan mélyedés, amelyet 1930 óta ártézikút vizével táplálnak. Ezt a kutat nem a tó hasznosítására, hanem a mezőgazdaság érdekében fúratták, de a fölösleges vizet a tóba eresztik. Nagyobbára sík víz, amelyet bizonyos mértékig ápolnak, azaz ráeresztik a vizet, és a nagyon vizes esztendőben, ha a vízállás túl magas és a halak a legelőn széthúzódnának, a fölösleget egy csatornán vezetik el. A Keserű-tavat egy hivatásos halász vette bérbe, aki kizárólag a halászatból élt. Most a háború után kapott 5 hold földet, és azóta „parasztkodik" is, de azt leginkább családjának engedi át. Halász-parasztunk Mindszentről került Gátérra. Itt a paraszti életformára áttérve is tartja a baráti kapcsolatait a tiszai halászokkal. Szerinte csak „a halászat az igazi mesterség, nem való az parasztnak, ha van is földem, én sosem leszek paraszt. Az családjaim dolga, én csak a vízen érzem jól magam". A tavat bérbe vette, és ezért évenként száz forintot fizet. A tó haszna nem lenne a megélhetésre elégséges. Az elmúlt gazdasági évben összes haszna 420 forint volt, amiből 100 forintot bérletbe fizetett, 50 forintba került a hálóhoz szükséges fonal, a csónakjavításhoz szükséges deszka ára 20 forintot tett ki, az összkiadás tehát 170 forint volt. A Keserű-tótól alig hétszáz méterre van a Gátéri-halastó, amit gyakran Nagy Ilona-tavának is neveznek. Ezt a vadvizet a háború előtt halasították meg. Addig mocsaras, kakás, sekély víz volt, melynek haszna csak a felsőbb földréteg alatti kékagyag volt, amelyet vályogvetésre termeltek ki. Ezt a munkát a vályogvető cigányok végezték, akik falubeliek, azaz nem vándorcigányok voltak. Ők ásták ki az agyagot. A megrendelő adta a keverékhez szükséges szalmát. Nyári időben az egész család a bánya mellett ütötte fel tanyáját. A feleség taposta össze az agyagszalma keveréket, amelyből a férfi a vályogtéglákat csinálta. Gyerekeik a száradó téglák forgatásánál segédkeztek. Úgy is lehet mondani, hogy ez egy családi munkaközösség volt. Néhány vályogtéglából állt a tűzhely, amelyen a feleség az ételt elkészítette. Gyakran előfordult, hogy a hús a közvetlen szomszédságból származott: sündisznó vagy ürgehús volt. Az építtető bizonyos számú vályogtéglát rendelt meg, amit nyáron csináltak meg, és késő ősszel már felhasználhatták.. Az elszámolásnál száz darabonként fizettek. így ez a tó tele volt „babákkal", „padokkal", amelyet a tulajdonos most lehordatott, mélyebbre ásatott. Majd a tó mellett egy nagyobb zöldségeskertet telepített, és ehhez ártézikutat fúratott. Ekkor, 1946-ban, a tavat meghalasította, pontyot rakott bele. A legtöbb környékbeli tóban ekkor még igen kevert halállomány volt. A kút vize megakadályozta a kiszáradást. A víz magasságát zsilippel szabályozták. A
