Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához

Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához 269 szédos településhez tartozott, hogy a vizet megosszák, a félegyházi oldalon egy gátat építettek, melybe egy zsilipet állítottak be, amely a vízállást szabályozta. Száraz esztendőben megtartotta, vizesben kinyitották, és a szomszédhoz tartozó tavon keresztül egy csatornába levezették. Következő lépésként gondoskodtak a halak „teleléséről". A tó mellett medencéket ástak ki és télen ezen keresztül folyt az artézi kút vize. Mivel a mélyfúrású kút vize télen lényegesen melegebb, mint a külső hőmérséklet, biztosított lett a téli fenékig lehetséges befagyás elhárítása. A teleltető medencék megásásától kezdődően a tavat minden év késő őszén lehalászták, a fogást kiválogatták. A fejlettebb példányokat a teleitetőbe rakták, a többit a halkofáknak adták el. Ekkor a halmennyiség már annyira megnövekedett, hogy a lehalászás eredményéből egy részt Budapestre szállítottak. Nyáron az anyaárokba húzódó halak a sártól és növényi rothadás eredményeként mocsárszagot kaptak, és nehéz lett volna értékesítésük. Ezen úgy segítettek, hogy a Pestre szállított hal mennyiséget egy időre egy dunai bárkába rakták. 3-4 nap után a mocsárszag az ilyen ízzel együtt eltűnt, és elsőrendű folyami halként került eladásra. Az 1934-35. években, amikor a Duna-Tisza közén hatalmas árvíz pusztított, annyira megszaporodott a víz, hogy átcsapott a gáton, és egybefolyt a szomszédos vízzel. A vízzel együtt a halak is ebbe, a Péteri-tónak nevezett vízterületre zúdultak. A nagy veszteségből annyit tanultak, hogy a jövőben ismét felléphető vízáradás halaikat ne vigye át a szomszédnak, a szomszédos tóval párhuzamosan egy vasrácsot építettek be, ami a halakat visszatartotta. A vadvizű tóból az évtizedek alatt egy halastó lett, amely hasznot hozott, és amit érdemes volt gondosan ápolni. 1940-ben a Pest Vármegye Közjóléti Szövetkezete vette ezt a halastavat bérbe, de nem volt szerencséjük: egymást követték a száraz esztendők, az ártézikút vize nem tudta a halpusztulást megakadályozni. A szövetkezet nagy ráfizetés után kérte a várost, hogy engedje ki őket a bérletből. Ez meg is történt. Ekkor olyan határozatot hoztak, hogy a tavat a jövőben nem fogják bérbe adni, az a város kezelésében marad. Tervet dolgoztattak ki, hogyan lehetne a nádhozamot növelni. Ekkor került sor arra, hogy „A legsürgősebben kitisztítják a levezető árkot, a vízszintet levezetéssel ismét csökkentik, s a tófenék és kubikgödör kitisztítása után a 30 holdas halastó részt náddal telepítik be. Az így nyert hatvan holdas nádasból a városnak évente tisztán megmaradt 20 ezer kéve nádja, melyet a múlt évben is kévénként 86 fillérért adott el s így annak házikezelése jó eredménynyel bíztat." I0 A nád és a halhaszon eddig egy kézben volt, és most, hogy a város a tavat házikezelésbe visszavette, a jövedelmet megosztották; a nádat ezután a város vágatta le. A nád őrzésére csőszt fogadtak. A halállományra olyan rendelkezést hoztak, hogy azt bérbe adják úgy, hogy a haszon kétharmada a városé, egy harmada a bérlőé legyen. Kiskunsági Közlöny. 1942. X. 17.