Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)
Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája
A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája 197 sokról, hogy azok egy kicsit hűljenek. Azt is megnézték, hogy jók-e már a tojások, van-e bennük kiscsibe. Ilyenkor vagy lámpázták a tojásokat (d Aeir agucka bem Liacht 'fénynél nézni',), azaz sötétben, sötét kamrában lámpával világították át. Ha már két hete ült rajta a kotlós, akkor ezt meg lehetett látni. Ha a tojás belseje fekete volt, akkor jó volt, ha világos volt, akkor nem. Főleg a kacsatojásokat és a libatojásokat nézték ilyen módszerrel. Az is előfordult, hogy meleg vízbe tették, hogy megnézzék, mozog-e - ezt már a harmadik hét vége felé csinálták. Ha kikeltek a csibék, először a konyhában, a szakajtóban helyezték el, betakarták őket. Nem egyszerre keltek ki, eltartott két-három napig. Amikor mind kikelt, becsukták őket valamelyik ólba. Amikor valaki nem keltette a csibét, hanem vásárolta azokat, akkor egy faládába vagy egy kartondobozba tették őket az első napokra. Apróra vágott főtt tojást, túrót, darát (Schrot) adtak a néhány napos kiscsirkéknek. Egyesek nyers tojással etették őket, darával keverve. Ma nyers tojást is kapnak és tápot, de nem tisztán, hanem valamivel keverve. A XX. század első felében a gazdasszony megkrajfázta (d Henna graifa) a tyúkokat, utána nemsokára megnézte, hogy tojt-e, nehogy eltojjon valahová. Beledugta a középső vagy a mutató ujját az állat fenekébe, hogy van-e ott tojás. Mert sok olyan udvar volt, ahol több család is lakott, és összekeveredtek a tyúkok. És akkor reggelente megtojózták a csibéket. De a többi gazdasszony is megkrajfázta a csibét, utána nemsokára megtojt. Ahol több család is lakott egy házban, ott azt mondták, hogy A Aei macht s grescht Gschraei, azaz 'a tojás csinálja a legnagyobb ricsajt' a családok között. Mert reggel megtojózták a tyúkot, akkor kiderült, hogy kell majd tojásnak lennie de mégsem volt. A kiscsibéket megjelölték (zaeichna) egy lábujjuk levágásával, de csak éppen lecsippentették a körmöt. Minden évben más ujjat, hogy tudni lehessen, melyik évből való a csibe. Ennek az volt az oka, hogy a szomszéd csirkéjétől meg lehessen különböztetni őket. A kiskacsa és a kisliba lábán is bemetszették egy-két helyen a hártyát, vagy pedig festékkel jelölték meg a tóra kijáró víziállatokat. Minden családnak más volt a jele: az anyám szülei mindig a bal lábon a legszélső hártyát vágták be (s Blätti neischnaida) - emlékezett egy gazdasszony. A tanyán tartott baromfit nem kellett megjelölni. Sokan ráírták a tojásokra, hogy melyik nap tojta a baromfi. Ez nemcsak az étkezés szempontjából volt praktikus, hanem azért is, hogy ültetéskor lássák, melyik a friss. Aki nem szokta az írást, az legalább a Mátyás napi libatojást megjelölte. De ezt hiába tették kelteni, mindig elveszelődött, kisliba belőle sose lett. A gazdaszszony a csirkék csőre hegyéből levágott egy darabot, ha nagyon csipkedték egymást (wenn sie anand pickt hand).
