Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája 167 gyalogcsapás. És a kaszálóba volt ez a sóska, ami virágzott. Szirmai voltak neki, az savanyú volt, és hát akkor ott szedegették az emberek... És amikor jöttünk hazafele, egy csomó sóska volt oda letéve. Én meg odamentem, fölszedtem, javába ettem, ami jólesett... Bevittem ebbe az utcába, és elég sok volt még belőle. Es akkor itt a gyerekeknek osztogattam... Hát így, ahogy osztogattam ennek is, annak is - akkor láttam meg, hogy benne volt egy döglött kígyó, ilyen sikló. Valaki agyonverte, letakarta - én meg osztogattam róla a sóskát... - mesélte Kübler István. Gausz János visszaemlékezése: Nagypénteken elmentünk halat fogni, néha meg varjútojást szedni, azokat rögtön kiittuk. A nyers tojás egészséges. Szedtünk ki a fészekből vadkacsatojásokat, varjútojásokat, sastojásokat, szarkatojásokat, vércsetojásokat, fogolytojásokat (Wildentaaeir, Krüahaeir, Adlaraeir, Gegretschaaeir, Hennahackraeir, Reabhennaaeir) - ezeket kerestük jobban, mert ezek olyan nagyobbak... Szántóföldek az ártéren Hajóson a szántóföldeket gyakorta veszélyeztette a víz, s az utóbbi években is előfordultak hasonló, de az ármentesítés előtti időkben történteknél kisebb mértékű gondok. A május végi -júniusi tavaszi ár gyakorta elöntötte a már lábon álló, érő gabonát. Ilyenkor egyes határrészeken le lehetett ereszteni a vizet a régi módszerrel: kapával, esetleg ekével árkot ástak, hogy levezessék a vizet a mélyebben fekvő területekre. Én még az utóbbi években is ilyen kis árkokkal engedtem le a vizet a kukoricámról a közvetlen mellette lévő csatornába. 200-300 méteren kellett ezt megcsináljam. Néhol elég volt csak a kapa szélessége. De olyan is volt, hogy ezt nem lehetett megcsinálni, s ott tönkrement a kukorica - emlékezett Mendier István. A XX. század első felét idéző visszaemlékezések szerint ritkán fordult elő az, hogy a vízjárásos, alacsonyan fekvő helyeken tönkrement volna a gabonatermés. Ha a május végi nagy áradás megérkezett, s az már az érő gabonát árasztotta el, a nagyon alacsonyan lévő földeket már nem lehetett megmenteni. De volt olyan, hogy a Duna-víz ott volt, s akkor tönkrement a gabona. A megmaradt részt ilyenkor kukoricával vetették be, ha elment a víz - emlékezett Krastek András. Még a XX. század első felében is volt példa arra, hogy a víz alatt álló szántóföldön kellett aratni. Ilyenkor a nagy disznóvágásos fateknőket (Schlachtrmolta) használták csónak helyett, s a térdig érő vízben állva aratták le a termést. A lekaszált gabonát pedig deszkalapokból készült, asztallapnyi nagyságú úszó eszközre halmozták.