Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán: A miskei Homo Ludens. Czár János életútja és játékrepertoárja

A MISKEI HOMO LUDENS 317 ÉLETÚTJA Czár János 1930. április 5-én született Kalocsán. A tíz testvér közül másodikként, a legidősebb fiúként látta meg a napvilágot. Udvarukban nemcsak a tíz testvér játszott, hanem gyakran odagyűlt a környék összes gyermeke, tizennyolcan-húszan is játszadoztak ott egyszerre. Arról, hogy a tisztes szegénység ellenére mi lehetett olyan vonzó a környékbeli gyerekeknek életükben, így mesélt: „Mer' ugye akkor a család nem ment mindjárt külön, és akkor játékot az határozta meg, hogy mikor dolgoztunk mindig egy kisebb gyereket is ki kellett vinni a libák mellé, és arra kellett ügyelni. Azért csináltuk neki a játékot, hogy elfoglalja magát, amíg mi játszottunk, kölcsönös volt a játék. (...) Meg nagyon sokat köszönhetek főleg a nagypapámnak, mert az ilyen ezermester volt, különösen szorgalmas ember. Önmaga megcsinált kocsit, meg mindent, szakajtókat, vesszőből kosarakat. Es én ilyen tátott szájú gyerek voltam, hogy minden érdekelt. Szerettek nálunk lenni nagyon a pajtásaink is. Öregapám csinált nekem sárkányt, meg mindenféle játékokat. " A Czár Jánossal készített interjúkból kétségtelenül kiderül, hogy nem kis szerepe volt a nehéz, de mozgalmas, szép gyermekkorának, meghatározó gyermekségélményének abban, hogy emlékezetében óriási játéktudás őrződött meg. Elbeszéléseiben a gyermekkor mindenesetben vágyott világként, nosztalgikus aranykorként jelenik meg: kemény, de igazságos szabályok között zajló, tiszta, erős körvonalakkal védelmezett, megtámadhatatlan életállapot. „A családban hatalom volt, ahogy a nagypapám odaült az asztalfőre, az szedett először, aztán sorba rangszerint. A menyecskék utoljára szedtek, de tányérunk se volt, ilyen nagy tányérból ettünk közösen mindannyian. Csak a levest ettük kanállal, a tésztát azt már kézzel. Nem vittük el a másét soha, csak úgy, ha elkértük. A hatalom meg úgy volt a családban, hogy a nővérem nekem nem parancsolt, mert én voltam a fiú, én már viszont parancsoltam neki, meg parancsoltam a kisebbeknek is. A kisebbek nem parancsolhattak, csak megkérhettek. (...) Volt persze, hogy fenyítésre került a sor. Például, ha nem csináltam meg a munkám, akkor este nem vacsoráztam. Nem vertek állandóan, csak akkor vertek meg, ha nagyon megérdemeltem. Aztán, hogy pálca, vagy kötél, vagy szíj, mindegy volt, ami a kézbe került, azzal. Nem nézték, hogy mi az, de annak már nagy bajnak kellett lenni. Mi számított nagy bajnak? Például, mikor kinn volt az aprójószág, jött a vihar, de én nem gondoskodtam róla, hogy behajtsam őket. Az már nagy baj volt, ha valami kárt okoztam. Például, ha a csirkeitató összetört, az nem volt olyan nagy baj, mintha a ló eltörte volna a lábát. Vagy megfeledkeztem róla, hogy a jószágnak nem adtam, akkor megbüntettek azzal, hogy nem kaptam kétszer enni. (...) A káromkodást, meg a csúnyabeszédet nem is hallottuk, nem voltunk ráutalva. Nem volt kitől hallani, A gyermek helyéről, szerepéről és megítéséséröl a családban lásd még: GÖNCZI Ferenc 1937. 172-187. és BELLOSICS Bálint 1998. 26-29.