Bárth János szerk.: Cumania 18. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2002)
Etnográfia - Juhász Antal: Bócsa
321 dolgos volt. Látástól vakulásig dolgoztak..." Más vélemény: „Elég iparkodós nép volt ez, nem volt benne nagy különbség. " A vélemények sommás általánosításnak tűnnek, de megfelelnek a valóságnak, hiszen a gyengén termő homokon csak a dolgos, igyekvő család élt meg. Végezték a parasztélet rendje szerinti munkát a gazdák, legényfiaik, lányaik, a kisparasztok, szegényparasztok és asszonyaik, gyermekeik, s a cselédek egyaránt, mert aki nem iparkodott, az alól hamar kicsúszott a föld, vagy elvesztette megélhetési forrását. A puszta különböző származású telepesei között e tekintetben ma már igen nehéz különbséget tenni. A szomszédos Tázláron 1987-ben egy szeged-alsótanyai családról hallottuk: „Borzasztó dógosak vótak meg borzasztó vallásos, imádságos embörök. " ° A dolgosságot, szorgos igyekezetet Bálint Sándor a homokpusztákat meghódító szegediek egyik jellemző tulajdonságaként emeli ki. De ne feledjük, hogy jó nemzedéknyi idővel ezelőtt jegyezte föl a szólásmondást a halasi földön: „A szögedi embört, ha este megkoppasztják, röggelre kitollasodik. " Akkor még éltek olyan idős emberek, akik szemtanúi voltak/lehettek a puszta feltörésének, vagy apáiktól hallották a nyerstáj megművelésének embert próbáló erőfeszítéseit. Azóta a pusztákon több nemzedék nőtt fel és sokan követték az úttörők példáját. A XX. század második felére - a magángazdálkodás keretei között (!) - általánossá vált a követelmény, hogy a homokon igazából a dolgos ember boldogulhat. Ez a sokaktól ismert tapasztalat egy ideje nehezíti a kutató munkáját, amikor épp különböző származású családok mentalitását törekszik föltárni. Ez a vizsgálódás még az elején tart és a Homokhátság településein további, módszeres aprómunkát kíván. 9. TELEPÜLÉSI ÉS NÉPESEDÉSI FOLYAMATOK 1960-2000 KÖZÖTT 1949-ben Bócsán 819 külterületi lakóházat írtak össze, ahol 3331 ember élt. A 819 házban valamivel több: 881 lakást és 953 szobát vettek nyilvántartásba, 92 ami egyfelől abból adódott, hogy a majorok meglévő cselédházaiban és a nagygazda tanyákban több lakás is volt, másrészt úri birtokosok, gazdák tanyáiban és a tanyai iskolákban két, néhol három szoba is épült. A népszámlálás közzétett kimutatásaiból úgy látjuk, hogy az 1949. december 31-iki állapotokat rögzítő adatfelvétel nem számolt belterülettel, illetőleg belterületeken élőkkel, hiszen csaknem a teljes népességet (3289 személyt) „külterületi lakotthelyeken" élőnek tüntette föl. Pedig Katzenbach-falu és az ONCSA-telep 1940-42-ben kimért lakótelkekre, utcasorba épített házai településnéprajzi szempontból már belterületnek voltak tekinthetők. Ilyen és hasonló esetekből szűrhette le Bárth János a következtetést: „Az a föld számít belterületnek, amelyet az illetéJUHÁSZ Antal 1990. 102. BÁLINT Sándor 1976. 175. 1949. évi népszámlálás 11. Külterületi lakotthelyek adatai. Bács-Kiskun megye. Budapest. 1951. 76.
