Bárth János szerk.: Cumania 18. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2002)

História - Janó Ákos: Egészségügyi viszonyok a gyermekhalandóság Szankon a XIX. században

241 1908-ban került a faluba. A betegek gyógyítását jobb esetben a népi orvoslási gyakorlatból máshonnan is ismert „tudós" asszonyok a hagyományok és tapasztalatok birtokában, de igen sokszor babonás hiedelmek közepette látták el. Ezeket Szánkon parlagi asszonyoknak, parlagi orvosoknak mondták. A betegségek gyógyításának legegyszerűbb módja volt a teáztatás. Teát főztek borovicska magvából, bodza virágból, cickafarkból, fehérmáj vából, vad akácvirágból, tüskös akácfa (koronafa) terméséből, székfűvirágból, édesgyökérből, vöröshagyma héjából, kakukkfűből, hársfavirágból, stb. Ezeket megszárították, összevagdalták és fél marékkal tettek egy liter forrásban lévő vízhez. Ezután az így elkészített teát tállal leborították és egy óra hosszáig állni hagyták. Amikor lehiggadt (leülepedett), megszűrték és „éhomra", cukorral ízesítve itták. Reggelente két decis pohárral fogyasztottak belőle. Az adatgyűjtésünk előtti esztendőben került a faluba egy vak ember, aki gyógyítani tudott. A betegek eljártak hozzá, s amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan gyógyít, azt mondta, csak megtapogatja a beteg zsebkendőjét, s arról megállapítja, mi a baja. A gyógyszert nem a patikából hozatta, hanem házi szerekből kellett azt a betegnek elkészíteni. A gyermekbetegségek okának leggyakoribb magyarázata az volt, hogy a gyermeket megrontották, megverték szemmel. Voltak emberek, akiknek ártott a szemük. Elég volt, ha ezek fáradt szemmel ránéztek a gyerekre, s az megbetegedett, sőt bele is halhatott. Férfiak között többen, asszonyok között kevesebben voltak fáradt szeműek^ gyerekek között pedig ritkán. Az ilyen férfiakat arról is felismerték, hogy összenőtt a szemöldökük, mellük pedig csupa szőrös volt. Ezek akaratlanul is megverhették szemükkel a gyermeket. Aki ezt tudta magáról, s gyermekes házhoz ment, mielőtt belépett, beszólt az ajtón, hogy dugják el a gyermeket. A fáradt szemű ember saját rontása ellen maga is megvédhette a gyereket, ha belépés után ráhajította a kalapját. Többen nem tudták, s ha tudták is, nem vállalták, hogy árt a szemük. A szemmel történt rontást rettenetesen fájdalmasnak tartották. A megrontott gyerek folyton sivalkodott és nem aludt. Szülés után a gyermekágyas asszony ágya köré lepedőket feszítettek ki, hogy az idegnek ne nézhessenek az asszonyra, s meg ne tudják őt vagy gyermekét rontani. Csak az nézhette meg az asszonyt és gyerekét, akiről tudták, hogy nem árt a szeme. Más felnőttet nem lehetett szemmel megverni, de a gyermekágyas asszonyt igen. Nagyobb lányok közül annak lehetett szemmel ártani, aki különlegesen szép volt, s meg lehetett „csudálni". Az adatközlő apjának ártó szeme volt. Mikor a munkából fáradtan hazajött, ránézett a gyerekre, s az már meg volt verve. Ez ellen az apa úgy védekezett, hogy amikor a gyermekhez ment, félre nézett és a kalapját vagy sapkáját hozzádobta a gyerekhez. Ezután már nézhetett rá.