Bárth János szerk.: Cumania 17. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2001)
Solymos Ede: Dunai malmok
151 nek egyik szemébe belekötötték a. foglalókötelet, és azt a gerenda végére csavarták háromszor. Ladikkal a lánc alá mentek, megemelték, a kaparás kecskelábbal (villás végű vasrúd) feszítette fel a szemeket. A láncot kézzel húzták. На megfogtad, húzd ráá! Haaa - húzdráá - haaa - húzdrááá, addig, míg fejre nem értek, hogy a macska szárát kellett szakítani. Mikor mindkét láncot már a ladikba szedték, a kaparás elkiáltotta magát: ereszd el! mire a foglalókötelet lerántották a gerendáról, s a malom szállt ki a partra. A láncot és a horgonyt a ladikba szedték, ha esetleg nem jött fel, egy tuskót kötöttek rá, tavaszig az mutatta a helyet. A malmot aztán kötelekkel vontatták a partról, elöl ment a kaparás, a többi kettesével utána. A húzókötél csákattyúm volt erősítve, ezzel irányíthatták a hajót kijjebb vagy beljebb. A bekötés hasonló módon történt. A malomhúzás mindig énekszóval ment, s a demizson is szerephez jutott A vontató nóták kifejezetten drasztikusak voltak. Egyes molnárgazdák ezért télen megfogadták a cukkot, itatták őket és ezeket a nótákat énekeltették, de az „urak" is kijöttek kocsival a városból vontatáskor, hogy a nótákat hallhassák. A Folyammérnöki Hivatal jelölte ki a malmok törzs- és váltó helyét. Ez utóbbit akkor vették igénybe, ha a vízállás a törzshelyen nem volt megfelelő. Az átállás a ki- és bekötéshez hasonlóan a cukk segítségével történt. A Hivatal évente ellenőrizte, összeírta a malmokat, ezekből ismerhetjük meg részletesen egy-egy malom sorsát, tulajdonosát. A malomtartás hajdan földesúri jog volt. Az 1867 és 1885-ös törvények szerint volt személyes jog és reál jog. Ez utóbbi a malomhoz tartozott, azzal együtt adták-vették, a Malom könyvecskével együtt. Ebben szerepelt a malmokra vonatkozó rendeletek mellett a tulajdonos neve, a malom helye, stb. Az összeírásokban feltűnő, hogy több molnár rendelkezik több fél- vagy negyed malommal. A magyarázat kézenfekvő: ez volt a biztosítás balesetek ellen, másrészt a malomhelyek sem mindig a legforgalmasabb helyen voltak. Az őrletők 60-70 km-es körzetből jöttek megszokott malmukhoz. A malomréében várták, hogy a molnárlegények dereglyéjükkel a zsákokat a malomba vigyék. Baján a Vörös híd és a mai Gázgyár épület között volt, s egy régi fénykép is megörökítette. A molnárok jellegzetes evezési módja volt a védlizés, a dereglye farából egy hosszabb, erősebb lapátot nyolcas alakban mozgatva hajtották. A malom ajtajához érve a másik legény egy vaskampót akasztott a zsák szájához, azzal emelte a házhajóba. A nagyobb mennyiséget hozó gazda sokszor a malomban várta meg az őrlést, mert saját gabonájához ragaszkodott. Hajdan még mázsa sem volt. A régi szokás szerint zsákszámra őröltek, nem mázsáltak. Behozott a paraszt tíz zsákkal, vitt haza tizenkét-tizenhárom zsákkal. Vitte a szalonnát, kolbászt, bort, túrót, tejfölt, a molnár adta a lisztet a tésztához, s két-három napot is eltöltöttek. Szerették azokat a malmokat, ahol fecske fészkelt, mert a hiedelem szerint csak becsületes ember malmán fészkel. Pedig a közismert adoma szerint a molnár megkérdezi az inast, hogy:
