Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Janó Ákos: Szőlő- és gyümölcstermesztés a szanki homokon
57 Míg a hajtás a tőkén volt, vesszőnek, ha lemetszették, venyigének nevezték. A lemetszett szálakat sokan munka közben eldobálták, rendes munkások egy sorban rakásokba gyűjtötték. Mikor a metszést végző munkás a másik soron visszafelé haladt, markonként a csomókra dobta a levagdalt vesszőt. A munka elvégzése után a venyigét összeszedték és kévékbe kötötték. Az összerakás ezután már nem volt sürgős, későbbre is maradhatott. A száradás jót tett a venyigének, mert könnyebb volt hazahordani. Otthon tüzelésre, kemence és katlan fűtésére használták fel. A kévéket dróttal, gúzzsal vagy ritkábban szalmakötéllel kötötték be. A gúzst fűzfa vagy eperfa hajtásból készítették. A fáról az új hajtásokat a metszés előtt 3-4 nappal vágták le, hagyták fonnyadni, hogy kötözéskor ne legyen nagyon eleven, de még ne is törjön. Ha nagyon megszáradt, vízben puhították. Régi szokás volt, hogy a venyige kévék kötözésére a gúzst télen készítették, tavasszal vízbe tették, így azt még nyáron is lehetett használni. Az ilyen munkára télen sok ráérő idő volt, tavasszal nem volt vele gond. A kévekötéshez használt zsupszalmát a szőlőben kötözés előtt markonként megcsavarták, s máris köthettek vele. Néha előre elkészítették a kötelet, így a kötözéssel gyorsabban haladtak. Újabban vékony dróttal való kötözés vált általánossá. A venyigekévék bekötéséhez gyakran szorítót használtak. Ez középen lánccal összekötött két karó volt. Ollószerűen szétnyitották, belefogták a venyige csomókat, azután megszorították és bekötötték. így csinosabb, kisebb kévéket tudtak készíteni. A bekötözött kévéket alkalmas időben kihordták a föld végére, kézzel vagy villával kocsira rakták, hazaszállították és otthon kazalba rakták. A kiöregedett, kivagdalt tőkéket is összegyűjtötték, hazahordták és eltüzelték. 204 A metszés során lehetőség volt a tőkék egyenkénti megvizsgálására. Megfigyelték, hogy melyek azok a tőkék, amelyek egyik évben sem hoztak termést, az ilyeneket oltásra szemelték ki. Ezek általában erősebbek voltak a többinél. A nem kívánatos fajtákat is átoltották, leggyakrabban a koraiakat, a saszlát, sárfehért szaporították, mivel ezeket tartották legértékesebbnek. Kecskeméten a gazdák már a múlt század közepén oltottak szőlőt, a Kiskunságban azonban csak 1910 után. 205 Akkor került rá sor, amikor a szőlőnek már megfelelő, oltásra alkalmas hajtásai voltak. Kétféle oltást alkalmaztak, a nyakbaoltást és a zöldoltást. Előbbinél a tőkét először jó mélyen kiásták, majd az alsó gyökértől számított második íz felett fűrésszel 3 cm-nyire bevágták. A fűrészelés után a sérült részt éles késsel lesimították, azután vésővel behasították a tőkét. Mindezt azért végezték az íz fölött, hogy a tőke ne hasadjon tovább, szorítsa a belehelyezett oltást. Ha a gyökér nem szorított jól, vagy továbbhasadt az íznél, bekötötték szőlőgyökérrel. A betemetés után az új hajtás vége kicsit kiállt a földből. Hajói sikerült az oltás, két évre már termést hozott. BÖRCSÖK Vince 1970/a. 82. TÁLASI István 1977. 216.; FÜR Lajos 1983. 143.
