Bárth János szerk.: Cumania 15. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1998)

Embertan - Henkey Gyula: A magyarság etnikai embertani vizsgálata

423 széles fejű és arcú turanid típus aránya a vizsgált székelyek közül náluk a legnagyobb, 40,0 %, a keskeny fejű és arcú keleti mediterrán változatoké pedig a legkisebb, 9,6 % (Henkey 1996d). A bögözieknél és agyagfalviaknál él az a helyi hagyomány, hogy őseik eredeti lakóhelyükön maradtak, míg a csíkiak és a háromszékiek őseit a XII. század második harmadában az Erdélyi-medence déli részéből átvezényelték a Keleti-Kárpátok környékére, amikor előző szállásaikra az erdélyi szászokat telepítették. Mert a székely tájnyelvben horvát vagy szlovén szavak is kimutathatók, melyek a Dunántúl délnyugati részéből származhatnak (Benkő 1977), valószínűnek látszik, a Keleti-Kárpátok védelmére a nyugati gyepük környékéről is áttelepítettek őröket. Sebestyén (1902) azt a tényt, hogy a regős ének csak a Dunántúl délnyugati részében és a Székelyföldön fordul elő, azzal magyarázza, hogy a szokást a Dunántúlról a Székelyföldre áttelepítettek vitték magukkal. Mert mind a volt nyugati, mind a székelyföldi gyepük környékén emelkedik a kaszpi és a pontusi keleti mediterrán változatok gyakorisága, valószínűnek látszik, a gyepük őrzése olyan nemzetségeknek lehetett feladata, akiknél jelentős volt a keleti mediterrán változatok gyakorisága. Ezt a nyugat-dunántúli és székelyföldi őslakos népességek felmérése jól alátámasztja, viszont a szerémségi és Eszék környéki gyepüőr népességeket az oszmán-török támadás szétszórta, északon és északnyugaton a gyepük fokozatosan kitolódtak a Kárpátok gerincéig, a Szepes megyei Csütörtökhely környéki 29 kabar eredetű, köznemes-lándzsás népesség pedig a XVII. század után elszlovákosodott (Bakó 1989). További kabar, székely és besenyő eredetű, nagyrészt gyepüőr települések voltak a Felvidéken, jelenleg szlovákok lakta területeken: Sáros megyében Plavnica, Plavec, a Kiskárpátoktól nyugatra Sasvár, Nagy-Lévárd, Kis-Lévárd (Lövő), Székelyfala (Sekule), DetrekőCsütörtök, Detrekő-Váralj a, Detrekő-Szentmiklós, Detrekő-Szentpéter (az utóbbi négy község közép-ázsiai eredetét azok szlovák nevének „Plavecky" jelzője őrizte meg, ugyanis a szlávok a töröknek tartott népeket „plavec-polovec"-nek nevezték), a Pöstyén környéki Orvistye, Sztrázsa, a Vágújhely környéki Zsolnafalu, Botfalu, a Tapolcsány környéki Kolos, Kovárc, a Zólyom környéki Végles (Viglas - Belitzky 1972, Györffy 1990, Fügedy 1938), a Trencsén és Nyitra megyei Pecsenyic, a Galgóc környéki Nagy-Kosztolány, Csősz (Nagysuránytól nyugatra), a Bars megyei Felsőbesenyő, Taszár, Tolmács (Lévától északra), a Privigye melletti Nagy-Csausa, Kis-Csausa (Causa), Hontbesenyőd (Pecenic), az Árva megyei Besenov (ma Záskalie), a Liptó megyei Besenyőfalva (Besenova - Lackovits 1972, Györffy 1990, Blaskovics 1991). Fontos lenne a fenti kabar, székely, besenyő eredetű volt gyepüőr népességek embertani vizsgálatát szlovákok lakta területeken is elvégezni, hogy megállapítható legyen, azoknál is jelentős e a kaszpi, pontusi és iráni keleti mediterrán változatok gyakorisága.