Bárth János szerk.: Cumania 15. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1998)

Embertan - Henkey Gyula: A magyarság etnikai embertani vizsgálata

421 népességek közül a köznemes eredetű mihályiak, farádiak, valamint a bogyoszlóiak kabar eredete a típusok megoszlása alapján valószínű, a sziliek és veszkényiek pedig a besenyő és kabar eredetű népességek között állnak. A kabarnak tartott népességeknél a turanid (Mihályi 36,7 %, Farad 34,1 %, Bogyoszló 31,5 %) és a pamíri (M. 20,0 %, F. 22,2 %, B. 17,1 %) a két leggyakoribb összetevő, a keleti dinaroid aránya Mihályiban 7,2 %, a magyar népességek között a leggyakoribbak közé tartozik, ami a kabarok alán rétegére utal. A mihályiak a Kárpát-medence legmagasabb termetű népességei közé tartoznak, az átlag férfiaknál 174,25 cm, nőknél 160,62 cm. Faradon a pamíri típusba soroltak között a kisebb fejű, keskenyebb arcú pamiroid forma előfordulása megközelíti a pamiro-turanid alakot, ami összefüggésben lehet a kabarok egyik rétegével. Bogyoszlón 10 %-kal a keleti mediterránok állnak a harmadik helyen, tehát a típusok megoszlása tekintetében alig térnek el a besenyő eredetű környékbeli népességektől. De talán a kabarok keleti török elemeinek elhatárolása a besenyőktől nem is feltétlenül szükséges, mert egy besenyő néprész már a kabarokkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe (Györffy 1990). Pletnyeva (1960) szerint a nyolc besenyő törzs közül öt szarmatákkal erősen kevert volt, de nem kizárt az sem, hogy a kabarokhoz a kazár lovas katonai kíséret egy része is csatlakozott, mely keleti török (türk) eredetű volt (Györffy 1983). A többi nyugat-dunántúli gyepüőr és más katonai feladatokat ellátó köznemes népességek közül háromban turanid, pamíri, keleti dinaroid, egyben turanid, pamíri, keleti mediterrán a főbb típusok előfordulási sorrendje. A kabar eredetűek embertani meghatározása terén azonban nehézséget okoz, hogy az említett négy típus aránya az őslakos magyar népességek túlnyomó többségénél emelkedik (Henkey 1997b). A kunok ősei az Aral-tó környékéről telepedtek át a Volga és a Kárpátok közötti területre, ezért nem lehet véletlen, hogy a nagykunok között is a középázsiai török népekre jellemző három típus, a turanid, a pamíri és a kaszpi a gyakori. Az általam vizsgált nagykun népességek közül a kisújszállásiak azért őrizték meg leginkább az ősi közép-ázsiai jellegeket, mert a túrkeveiek maguk közé fogadták a török hódoltság idején elpusztult Ecseg, Csudaballa és Pásztó nem kun eredetű lakosait, 1713 és 1745 között pedig megyei nemesekkel is bővült a lakosság (Bognár 1978), Karcagról viszont 1950 és 1953 között adminisztratív intézkedések miatt a redemptus eredetű családok túlnyomó többsége kénytelen volt elköltözni és közülük nagyrészt csak az 50 éven felüliek tértek vissza, az irredemptusok pedig kisebb súlyt helyeztek arra, hogy kun származásúakkal házasodjanak össze. A kiskunok (Henkey-Kalmár 1984) és a nagykun jellegeket leginkább megőrző kisújszállásiak (Henkey 1996a) embertani képe megjelent munkáimban részletesen megismerhető. Bár a turanid típus közel azonos arányban volt észlelhető a nagykunok és a kiskunok között, a közép-ázsiai népeknél szintén gyakori pamíri a nagykunoknál a magyar átlagnál nagyobb mértékben, 16,0 %-ban, a kiskunoknál viszont csak 5,8 %-ban volt kimutatható, a közép-ázsiai török