Bárth János szerk.: Cumania 15. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1998)
Embertan - Henkey Gyula: A magyarság etnikai embertani vizsgálata
418 A két világháború közötti időszak vitái után 1943-ban véleményem szerint reális kompromisszum jött létre, melynek értelmében nyelvünk túlnyomóan ugor jellegű, viszont a honfoglaló magyarság műveltsége, szervezete és külső megjelenése annyira törökös jellegű volt, hogy az egykorú keleti és nyugati kútfők is töröknek tekintették (Ligeti 1943). Bár az ugoros és a törökös irányzatnak egyaránt voltak korábban is képviselői, véleményem szerint az ugor irányzat uralkodó jellegét a Habsburgok azon törekvése szabta meg, amely a magyarokat el akarta szigetelni a török kapcsolatoktól (Wellmann 1982). A magyarok egyes csoportjainál élt a hun-magyar rokonság tudata, és erről krónikáink is megemlékeznek, de Hunfalvy ezt „mesének" minősítette és az általa képviselt ugor irányzat a hatalom támogatását élvezte az első világháború előtti évtizedekben is (Thury 1896). 1950 után hozzájárult az egyoldalú finnugor származáselmélet előtérbe kerüléséhez az is, hogy a szovjet történettudomány egy része is átvette azon középkori orosz előítéleteket, amelyek a törökség bírálatában nyilvánultak meg, és elsősorban Molnár Erik munkásságán keresztül hatottak a magyar őstörténeti kutatásokra. Ujabban a volt Szovjetunió török népeiből származó történészek kutatásai nyomán a sztyepp népeinek képe megváltozóban van, és reálisan rajzolódnak ki a régi törökség műveltségére vonatkozó eredmények (Bartha 1988). Hazánkban elsősorban László Gyula mutatott rá sorozatosan az egyoldalú finnugor származáselmélet buktatóira, ezért megszűnőben van a finnugor nyelvtudomány „kizárólagos uralma", a régészet, az embertan, a néprajz és más tudományágak egyre fokozottabban kapcsolódnak be a magyar őstörténeti kutatásokban (László 1981). Nyelvtudományunk számon tart egy ősuráli-török érintkezést az őskőkor végén (László 1981), de a török szavak első jelentősebb rétege csak időszámításunk kezdete körül került a magyar nyelvbe (Ligeti 1986). A török népek őshazáját a kutatók többsége az Altáj hegység környékén, Németh Gyula Nyugat-Szibériában feltételezte (Kara 1977), míg László Gyula régészeti adatok alapján azt a Pamir fennsík nyugati lejtőire helyezi. Nézete szerint a török népek az indoeurópai törzsek megjelenése miatt az i. e. 2000 táján innen rajzottak szét a szélrózsa minden irányába (László 1981). A törökök több csoportja elvándorolt keletre, a mongol népek közelébe, de minket elsősorban azok a török csoportok érdekelnek, amelyek az Aral-tó környékére eljutva, majd attól északra, az erdőövezetben kapcsolatba kerültek a magyarság ugor rétegévvel és a magyar nép másik alkotóelemévé váltak. Németh Gyula is lehetségesnek tartotta, hogy a nyugat-szibériai törökök időszámításunk kezdete körül leigázták az erdőövezet ugor-magyar rétegét, majd összeolvadtak velük. Kezdetben az ugor-magyarok a törökös magyarok prémvadászai lehettek (Németh 1930). Ginzburg az i. e. I. évezred közepétől kezdve feltételezi szakák (szkíták) és hunok keveredését, az i. e. IV. és I. század közötti nyugat-kazakisztáni szarmatákra pedig szintén azok a jellegegyüttesek voltak jellemzők, mint a VI-XII. századi közép-ázsiai török népekre (Ginzburg 1966). A fentiek alapján valószínűnek tartom, az Urál folyó és
