Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)

Történelem - Merk Zsuzsa: A Szovjetunióba deportált katymári és vaskúti németek

TÖRTÉNELEM 369 6-án Bajára érkeztünk. 1950. december 17-én érkeztünk Budapestre. És utána akkor még egészen március 5-ig voltunk a Toloncba. A hadifogolytábor, ahova átkerültem, is ott volt, mondjuk a Donyecen innen volt a civil tábor, és a Donyecen túl volt a katonai tábor. Onnan átkerültünk, az volt egy szódagyár, a szódabikarbónával csinálták a mosószódát. És oda kerültünk. Szóval ott a foglyoknak jó sorsuk volt. Azt kell mondanom. Fizetést kaptunk, 200 rubelt havonta, és az élelem ott jó volt. Lehet, hogy az ottani vezetéstől függött, és csak ott volt jó. A polgári táborban rosszabb volt a helyzet, sokkal rosszabb. Nagyon rossz volt, nem volt kaja, állandóan: reggel, délbe, este káposzta. Ez a tábor is Liszicsánszkba volt, úgy hívták, mert ez abba a körzetbe tartozott. Az oroszok mint foglyot vettek bennünket, de így az orosz néppel — akik régebbi, öregebb oroszok —, nem volt problémánk az oroszokkal. Csak a fiatal nemzedék, azok a nyers, azok a sztálini rendszer hívei, azok nagyon nyersek voltak. Ott őrök voltak a gyár körül, azok nagyon nyersek voltak. Ütötték, verték a népet azok akkorjában. De viszont az öreg nemzedék, őrök, azok nem bántottak, de a fiatalok mindig azt mondták, hogy fasiszták vagyunk. A civil táborba ott szabadok voltunk, nem kísértek a munkahelyre őrök. Ott szabadon mehettünk. De a katonai lágerba már őrökkel mentünk. Munkahelyre is. Szabadon mozogtunk a polgári táborba, de nem volt sok lehetőség, a munkahelyre egyedül mehettünk. Liszicsánszkba a Donyec-medencébe bányába voltunk. Volt egy bánya, amikor lementünk tíz percig lent voltunk, egy száraz ruhánk nem volt már. Egész nyolc órát dolgoztunk, utána 10 km-t még gyalogoltunk. Voltak kis falvak. Mentünk falvakon keresztül, voltak olyan öregek, sokszor behívtak, mert tudták, hogy kevés élelmet kapunk. Kaptunk tőlük. Mikor én beteg voltam — mert egy hónapig jártam a kórházba 10 km-t —, akkor volt nekem 21 házam, ahova mentem kéregetni. Mindenhol kaptam kenyeret meg süteményt, az ottani süteményt. S volt egy hadnagy, aki Magyarországon volt a háború alatt, és azt mondta, hogy ahány napig erre járok, mindennap jöjjek be, adott egy fél liter tejet és egy kiló kenyeret. De ott kellett megennem. Oroszul beszéltünk. Már némileg tudtunk, nem mindent, de megértettük egymást. Az emberek 1947-től jöttek haza fokozatosan. Hát nálunk már 46-ba, azok, akik betegesek voltak, már akkor a civil lágerből is mehettek haza. Máramarosszigetre kerültünk, a következő állomás Budapest volt. Máramarosszigetről egyből Budapestre. Keleti pályaudvaron „szépen" fogadtak bennünket, szuronyokkal, őrökkel, farkaskutyákkal, kétoldalt, elöl, hátul. Az egész pályaudvart kiürítették. 13 tábornok jött velünk. Azt sose felejtem el. 70—75 éves emberek. Egy ilyen 16 éves gyerekávós — agyon tudtam volna ütni azt a gyereket — vezényelt ezeknek, hogy bőröndöket fogj, szakasz indulj! Összetört ember volt ez a tábornok. Odament [az ávós] és seggbe rúgta, hogy orra esett ez az öregember, elkezdett sírni. Úgy sajnáltam ezeket az embereket. Nem emberhez méltóan bántak ezekkel az emberekkel. Amikor a Toloncba kerültünk, 116-an voltunk egy szobába. A földön feküdtünk, köröskörül és a közepén két sorba. A Keleti mellett volt a tolonc, a Kerepesi u. 4-be, mert a temetőbe lehetett látni. Ott nem bántottak különösen, nem volt problémánk. Mi hordtuk az összes foglyoknak a kaját. Időközönként minden embert kihallgattak. Hol vannak a szülei? Hol volt katona? Mi minden volt? De ők már otthonról kapták [az adatokat], mert itthon is kikérdezték a szülőket, mi volt az ember. Mielőtt kijöttünk onnan, egy tábornok jött. Kiverték az összes fogát az ávósok. Tovább folytatódott a vallatás. Némelyiknél nagyon goromba lehetett a vallatás, én személyesen nem mondhatom. Jól bántak, kihallgattak. Az már kemény idő volt az 1950 —51. Akkor már az ávósok mindent megtettek. Minden szoba előtt volt egy őr. Ott voltunk