Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)

Történelem - Merk Zsuzsa: A Szovjetunióba deportált katymári és vaskúti németek

TÖRTÉNELEM 363 mikor ezek a bundisták úgy kezdtek, ugye, amikor ez a németség jött, és akkor apósomat is leváltották onnan. Csupa németek voltak ott bent, akik a bundba voltak, bíró, meg mit tudom én, a jegyző is velük volt. De az magyar volt, de mindegy, az is velük tartott, meg minden, apósomat is kitették onnan. És volt aki akkorjába volt a bíró, az akkor ott másodbíró volt, és apósommal dolgoztak, és hát őtet is kitették, apósomat is. És mikor akkor apósomat is összeszedték, és oda elvitték, és délután jött a bíró is és még egy ilyen partizánféle is jött, és akkor apósom odament, azt mondta: Hát te tudod, hogy én nem voltam soha németpárti. Hát te tudod, ha senki nem tudja! Azt mondta: Én nem tudok semmit. És apósomat kivitték, pedig tényleg olyan mérges volt többször, mikor látta, hogy a bundisták szaladnak, nem is esznek otthon, jönnek haza a munkából, és már szaladnak egy darab kenyér, és szaladnak valamit hallgatni, mit tudom én mit. Mert mink nem mentünk. Nagyon sokan voltak. Majdnem az összes német. Bizony. Nagyon sokan voltak. Csak mink nem. Mink nem. Anyám is mindig azt mondta, nem semmi. Apósom hát hallani se akart róla. Á nem, nem! Nem, szegény, és mégis őneki ott kellett meghalni. Ez bántotta nagyon őtet, ez bántotta, és ez vitte a föld alá. Mert ő nem tudta, hogy miért, mikor nem bűnös, mikor nem bírta soha, és mégis őneki kell. És ugye azok, akik azok voltak, azok elmentek. Hát én az éjjel, ahogy úgy gondolkoztam, volt olyan utca, volt úgy 30-40 házszám. Egy 3-4 ház maradt abba az utcába, vagy lakó maradt. Nem több. Nagyon sokan elmenekültek, nagyon sokan. Hát az én unokatestvérem is. Úgyhogy a testvérek is, apám meg az öccse, azok se nagyon bírták egymást. Mindig mondták, hogy tik is németek vagytok. S mink fizettünk rá, lássa. Igen. Es akkor ez így volt. Szabadkáról, igen, onnan elindultunk, mondom, ott álltunk 2 napig, és akkor mentünk 28-ig. Egyszercsak éjjel azt mondják, hogy most csomagoljunk össze, mert most kivagoníroznak bennünket. De különben több helyen álltunk mink tovább, ugye, mert nem lehetett úgy menni. De nem tudtuk, hol vagyunk. Na, jól van, összeszedtük a ruhánkat, meg mindent, ami volt, s hát megy a vonat tovább. Hát, hova megy? Hát, képzelje, ha most ezen az állomáson kivagoníroztak bennünket, akkor már 3 km a láger. De elvittek, hogy 12 kilométert kelletett visszagyalogolni. A vagonban emeletes prices volt. Hát, voltunk 40-en egyik vagonba, egy ilyen marhavagonba. Csak nők, a férfiak külön. Ott volt egy luk csinálva, az egyik evett, a másik csinálta. Na, mindegy, ez volt. De ki kellett bírni. Mikor megérkeztünk, Liszicsanszkba kerültünk, Dambasz környékin. Liszicsanszk, város volt ez. Onnan lementünk a fertőtlenítőbe, és akkor még egy felé mentünk, ahol a láger volt. Ez még volt egy-két kilométer. Aztán jött ott egy gyerek, mert mink ilyen nagy ágyterítőbe — azt összevarrta anyám —, és oda beletettük a dunyhát, meg a párnákat, meg mindent. És ezt húztuk a havon, nem lehetett vinni. Ezt húztuk, és akkor ott volt egy gyerek, ott már nem volt olyan nagy hó, ott már autók mentek. Volt neki egy szánkója, és mondtuk, hogy adja ide a szánkót. Oda is adta. És mink lehoztuk ezt a mi holminkat. Akkor volt még egy darab disznósajt — ezt vittem magammal —, és odaadtam. Ez a gyerek el akart szaladni, már nem is akarta vinni a szánkót, mondom, vidd eztet is. Ő úgy örült ennek. És azt mondja a barátnőm: Na, megállj csak, majd nekünk ez még jó volna! Ez a sajt. Hát tényleg. Este, akkor ő ment a vacsoráért. Jön, leteszi oda a priccsre ezt a lábost, azt mondja: — Ne, itt a vacsora! — és sír, kegyetlenül sír. Mondom: Mit sírsz? Mondja: — Miért, ezt meg lehet enni? Hát, tudja mi volt? Savanyú uborka le volt forrázva vízzel, meleg vízzel, és egy pár szem kukoricakása volt benne. Ez volt a vacsora. Jó volna az a sajt még nekünk! O! — mondom — itt egyszer ettünk volna, és azután? A lágert akkorra csinálták ott nekünk. De ezek olyan, szóval, ez volt valamikor egy munkásotthon, vagy mi. Mert minden emeleten volt egy nagyszoba, fürdő, ilyen kisebb szoba, és akkor az a konyha ottan, és úgy a sarokba volt egy kályha. Tudja, olyan nyitott. Amivel fűtötték a két termet. Én legalább úgy gondolom, és szép nagy emeletek voltak.