Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)
Történelem - Merk Zsuzsa: A Szovjetunióba deportált katymári és vaskúti németek
TÖRTÉNELEM 361 tuk az események kiszínezését, eltúlzását. A magyarázat talán az lehet, hogy nem sokszor mesélték el — éppen önvédelmező hallgatásuk következtében — a velük történteket, s így még nem alakult át többszöri elmondás miatt szinte természetesen színesedő, kerekedő mondandó. Az indulás pillanatától a megérkezésig tartó utat valószínűleg ekkor mondták el először, gondolták végig, s nemcsak egy-egy apró mozzanat elbeszélésére korlátozódott az emlékezés. A megszólalókban végigjátszódó érzelmek, a történtek átélésének, újraélésének lelki közössége is hasonlítja egymáshoz a beszélgetéseket, bár mindegyik külön sors, egyedi tragédia. Mikor azt idézik fel, hogyan kellett elválniuk szeretteiktől, szülőtől, házastárstól, kicsiny, 2-3 éves gyereküktől; mikor bűnhődésük magyarázatát keresik, s nem lelik a bűnt, gyakran sírással küszködnek. Az indulás után történtek, a lágerek világa, az, hogyan tanulták meg — kényszerből — az életben maradás apró, sokszor megalázó fogásait, hogyan loptak, koldultak, ma már saját maguk számára egyszerre tragikus és komikus is. Ezeknél az emlékeknél nevettek fel, s kicsit csodálkozva, kicsit hitetlenkedve, szégyenlősen mosolyogták meg akkori önmagukat. Ezek voltak — furcsa módon --a beszélgetések ritkán adódó, vidám pillanatai. A visszatérés felidézésekor újra megjelentek a könnyek, az örömből fakadók. De csak rövid boldogság adatott számukra. A visszatérés ugyanis, amiről azt hitték hazatalálás lesz, vagyis a haza megtalálása, újból csak otthontalanságukat, kitaszítottságukat hozta még évekig. Már nagyon kevesen élnek azok közül, akik minderről beszélni tudnak. A visszaemlékezések összegyűjtését, valahol itt, az utolsó órákban, tovább kell folytatnunk, hogy tanúkat találjunk múltunk egy darabjára, míg nem késő, s visszahozhatatlanul eltűnik ezekkel az emberekkel. 59 Két visszaemlékezést közlünk: egy katymári asszonyét és egy különös utat megjárt vaskúti férfiét. Igyekeztünk visszaadni az élőbeszédet, s csak akkor alakítottuk át a mondatokat, ha nem voltak érthetők; olyankor hagytunk csak el szövegrészt, ha ismétlődéseket tartalmazott, vagy a beszélő igen elkalandozott, s ez megszakította a történetet. Ha csak lehetett, hagytuk, hogy folyamatosan beszéljenek, igyekeztünk, hogy a kérdéseinkkel ne zavarjuk meg az elbeszélés menetét. A feltett kérdéseket kihagytuk a szövegből, a válaszok feleslegessé tették leírásukat. A mondatszerkesztést, szórendet, nyelvhelyességi hibákat sem javítottuk, s így érződik is gyakran, hogy a beszélők anyanyelve nem a magyar. A megszólalók mindketten kérték; nevük ne jelenjen meg. 59. Megköszönöm barátaim, volt gimnáziumi tanítványaim segítségét a visszaemlékezők felkutatásában, valamint Karlovitz Margit kolléganőmnek a hangfelvételek rögzítésében végzett munkáját.
