Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)

Történelem - Merk Zsuzsa: A Szovjetunióba deportált katymári és vaskúti németek

360 MERK: A SZOVJETUNIÓBA DEPORTALT .. . lehetett csak követni, ami annyit jelent, hogy személyes ismerősök közt kellett előbb olyat keresni, aki tudja, kit lehet megkeresni, akinek személye biztosítékot jelent, biztonságot ad a visszaemlekezönek, s a kérdezgető idegen kívülállásán enyhít valamelyest. A közvetítőkön keresztül megbeszélt találkozó első perceiben oldani kellett a félelmet, ami az esetleges „következményekből" fakadt. Beszélgetésre még hamarabb rá lehetett venni őket, a magnetofon bekapcsolása ellen rendszerint tiltakoztak, s gyakran csak hosszas megnyugtatás, rábeszélés után lehetett elindítani a felvételt. Volt, aki kérte, hogy nevét soha, sehol ne említsük. „Mikor mondták, hogy maga jön kihallgatni, mondtam, hogy a nevemet nem mondom meg, mert amikor hazajöttünk, nagyon ránk parancsoltak, hogyha valaki kérdezi, mi sorsunk volt, ne mondjunk semmit. Féltünk ám, nagyon féltünk."

58 Előfordult egyszer, hogy — már a buszmegálló felé tartva — biciklivel utolért a néni, akivel beszélgettünk, s újból megkérdezte, milyen következményei lehetnek annak, amit elmondott. Időközben ugyanis hazajött a lánya, aki figyelmeztette: Nagy kár volt megszólalnia, majd meglátja, mi lesz még ebből! Látszott a szeméből, szeretné meg nem történtté tenni, visszavonni a mondottakat. Sikerült-e valóban megnyugtatni — sohasem tudjuk meg. Volt olyan is, aki szinte sértve úgy érezte, hogy mindenkiről, aki a háború alatt és után szenvedett, beszél a TV meg a rádió és az újságok, de róluk, akik ugyancsak megjárták a poklokat, senki sem szól. Az ilyen magatartás ritkább, s ebből sem hiányzik a szorongás, hiszen az elhangzó, „velem már úgysem tudnak semmit csinálni", vagy a „föl talán nem akasztanak" mondatok mégiscsak erre utalnak. A félelem, a negyvenéves tapasztalat véste beléjük a hallgatás önvédelmező parancsát. S természetesen olyan is akadt, aki nem akart beszélni életének ezen szakaszáról, akire rátaláltunk, de félt az emlékektől, az újraéléstől, az esetleges bántódástól. Megrettentő és bénító tudomásul venni a tehetetlenséget, hogy a félelem ma is velünk élő valóság, s még évtizedeken át az marad. Számukra talán örökké. Gyakran, amikor hosszas rábeszélés után elindíthattuk a magnetofont, elfogódott, visszafojtott, remegő hanggal, nehézkesen formálódtak az első mondatok. Kis idő után azonban elfelejtették a gép jelenlétét, megfeledkeztek arról, hogy egy idegen van jelen, beszéltek, kérdezni sem kellett. A szorongáson úrrá lett — ha rövid időre is — a kimondás megkönnyítő érzése. A tények, adatok, melyek egymást erősítve bontakoztatják ki a történteket, lassan összeálltak egy „nagy utazás" állomásaivá. A különböző falvakban élő emberek elbeszéléseiben meglepő módon sok az egyező pont, s nemigen tapasztal58. TIM A. 1133. 89. D. J.-né (1922) Hajós.