Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)

Műtárgyvédelem - Laczkó János: Intarziás asztal restaurálása

642 LACZKO: INTARZIÁS ASZTAL RESTAURÁLÁSA A restaurálás első fázisaként az enyvezéseket végeztem el. Az asztallap felülete egyenetlen volt, mert az intarziázás során a hátlapon nem alkalmaztak ellenfurnért, és az intarzialapocskák felpúposították a felületet. A repedések csak fokozták a vetemedéseket. Emiatt az asztallapot az asztalosszorítók függőleges és a gyalupad vízszintes hatású szorítóerejével préseltem le. Az enyv megkötése után az összehúzatott repedéseket, illetve az azokban lévő egyenetlenségeket enyves gipsszel töltöttem ki. Azért választottam ezt az eljárást, mert az intarzialapocskák felragasztását is enyvvel terveztem, — így a kötés szempontjából az alap nem lett „idegen" az enyv számára. Továbbá az enyves-gipszes felület simára munkálása könnyebb, mintha műgyantás eljárást választottam volna. A pótlásra szánt furnérok kiválasztásánál problémát okozott, hogy ébent nem sikerült szereznem, ezért amerikai diófurnért pácoltam be nagyon tömény diópáccal, hogy mélysége legyen, majd száradás után kínai hollótussal eresztettem be. Ezután a pótolandó lapocskákat méretre vágtam. Sorozatvágásra nem volt lehetőség, mert a pótolandó lapocskák mérete annyira különböző volt. Itt rövid kitérőt kell tegyek, hogy az intarziázás történetét és a készítéstechnikát ismertessem. Már az egyiptomiak is alkalmaztak olyan díszítőeljárást fából készült bútoraikon, hogy a felületet bemélyítve az így készített hornyba más színű fát, vagy követ, csontot esetleg fémet raktak. Európában a XIV. sz.-ban terjedt el ez a technika. Az elnevezés körül viták és félreértések vannak, ugyanis az intarzia szó az olasz „tarsia in legno" kifejezésből eredeztethetően fába történő berakást jelent. A marqueterie, vagy markettéria elnevezés pedig azt jelenti, hogy a mintaelemeket előre összeállítva, az alaplapot teljesen elfedve ragasztják le a furnérlapocskákat. A két fogalom a XVII. sz.-tól kezdve vált ketté, hogy aztán a későbbiekben újra összeolvadjon, és jelentéscserével teljesen háttérbe szoruljon a markettéria. Az intarziázás elterjedését nagy mértékben segítette a lombfűrész megjelenése, valamint a gyarmatokról behozott egzotikus fák furnérként való alkalmazása is. A furnér késsel történő vágása mellett a lombfűrésszel való vágás a legelterjedtebb. A fűrészes vágásnál két stílus alakult ki: a francia és a német vágás. A francia vágásnál a két furnért úgy vágják, hogy külön az alapot és külön a mintát, egyiket a vonalon kívül, másikat azon belül. így tökéletes lesz a szomszédos formák illeszkedése. Egy másik francia vágási mód szerint az összefogott alapot és a mintát a furnér vastagságának megfelelő ferde szögbe állított asztalon végzik, így küszöbölik ki a fűrészlap vastagsága okozta esetleges hézagot. A német vágásnál egymás fölé rakják az alapot és a mintát, alulra pedig egy vastag furnért (schwartni) tesznek, hogy a fűrész ezt szakítsa ki. Nagyon vékony fűrészt használnak, mert a vonal mentén vágnak és a pozitív minta egy fűrésznyommal kisebb lesz, mint a negatív. A kivágott lapocskákat ragasztópapírral egymáshoz erősítve enyvezik fel az alapra, majd présbe helyezik. Száradás után a ragasztópapírt felpuhítják, majd