Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)
Embertan - Henkey Gyula: Duna–Tisza közi magyarok etnikai-embertani vizsgálata
EMBERTAN 523 az elöázsiaié és a keleti mediterránoké jelentősen nagyobb, a pamírié és a dinárié pedig kisebb a Duna—Tisza közi átlagnál. A jászsági és különösen a kiskunsági őslakosoknál nagy számban észlelhető előázsiai típus az örményeknél 41-, valamint Törökország keleti és középső részében 42 gyakori. A Duna—Tisza közi őslakos népességek kevésbé egységesek embertani szempontból, mint hazánk többi tájegységének általam vizsgált magyar őslakosai. Ennek alapvető oka, hogy a Duna, Tisza menti őslakosoknak az Árpád-kori magyarság az alaprétege, viszont a jászsági és a kiskunsági őslakosok nagyrészt a jász, illetve a kun etnikumból alakultak ki. A jász és különösen a Duna—Tisza közi kun szállásokból kialakult helységek népességei a Hiernaux-féle távolságszámítások szerint (21. táblázat) is nagyobb mértékben térnek el a többi tájegység magyarjaitól, mint a Duna, Tisza menti őslakosok. E különbségek elsősorban a férfiaknál szembetűnőek. Ez összefüggésben van azzal, hogy a kiskunsági őslakosoknál a legnagyobb a keleti mediterrán és előázsiai jellegek gyakorisága, melyek egyaránt nagyobb mértékben észlelhetők a férfiaknál. E tekintetben a kiskunsági és a nagykunsági őslakosok is eléggé eltérnek egymástól, az általam vizsgált 1271 nagykunsági őslakosnál ugyanis az előázsiai és a keleti mediterrán típusok csak 6,9, illetve 6,1 %-ban mutathatók ki (kb. fele arányban, mint a kiskunsági őslakosoknál), a pamíri típus előfordulása 16,0%, egyedül a turanidok 32,2 %-os gyakorisága az, ami a kiskunsági őslakosokhoz hasonló. A fentiek alapján látható, hogy a tiszántúli kun származású magyarok lényegesen közelebb állnak a többi magyar őslakos népességekhez, mint a Duna—Tisza közi kun etnikumból kialakult magyarok. A magyaroknál említésre méltó számban kimutatható keleti mediterrán formák közelebbről elsősorban a Duna—Tisza közi népességek vizsgálata alapján voltak meghatározhatók. Az eddigi eredmények arra utalnak, hogy az általam elkülönített három csoport nem azonos eredetre vezethető vissza. Az 1., a transzkáspi válozathoz közeli forma bár a legnagyobb számban a kiskunsági őslakosoknál volt észlelhtő, de a palócok kivételével minden őslakos magyar csoportnál kimutatható volt és éppen a legősibbnek tartott családokból származó egyes személyeknél. Kisebb számban, de a 2., az iráni változathoz kötődő forma a palócok kivételével minden magyar csoportnál említésre méltó számban észlelhető, a telepes eredetűeknél is. A két előbbi csoporttal szemben a 3., kisközepes termetű csoport, mely a pontusinak nevezett típushoz 43 áll közel, hazánkban kifejezetten a Duna—Tisza közéhez kötődik és túlnyomó többségük a kiskunsági őslakosoknál volt meghatározható. További összehasonlító elemzésekre lesz szükség annak a megállapításához, hogy a pontusi típusnak melyik változata az, amelyik a Duna —Tisza közi keleti mediterránok 3. csoportjához a legközelebb áll. 41. ABDUSHELISHVILI, N. 1968. 42. ENGINALEV A. 1963. 43. LIPTÁK P. 1958.
