Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)

Néprajz - Bárth János: Szeremlei vallomások

390 BARTH: SZEREMLEI VALLOMÁSOK a távoli Gyürüsalj és Hát-sziget területére is elmerészkedtek: „ . . . Méltósághos Groff Czobor Márk Ur eő Excellentiája mioltátul fogvást be lépett Baiai jószágh birodalmába, az ótátul fogvást Praefectussa vagy Plenipotentiáriussa három béres Uraságh szekereivel hol Gyürüshairul hol pedigh Hatsziget erdeirül. .. makkkot hozó tölgyfákat hordat Bajára ..." (39. 6—7.) Az idő azonban nem az erőszakos viszálykodásoknak, hanem az egyezkedéseknek kedvezett. A bajaiak fához jutásának járható útját hosszú távon a kontraktusokjelentették. A fentebb bemutatott 1723. évi egyezség után 1733-ból, 1749-ből és 1778-ból ismerünk olyan kontraktust, amely a bajai polgárok favágását engedélyezte az érseki erdőkben.

65 E kontraktusok fő sajátossága, hogy szövegük szerint a bajaiak meghatározott átalányösszegért megváltották az erdölés jogát. 1733-ban 150 rénes forintot és száz bajai mérő zabot, 1749-ben 300 rénes forintot, 1778-ban 1230 rénes forintot fizettek évente az erdőhasználatért. Eddig jóformán csak a bajaiak illegális és legális erdő vágásairól volt szó. Hogyan használhatták az érseki erdőket az érseki jobbágyok, nevezetesen Szeremle falu lakói? Erről alig esik szó a perekben, hiszen a határperek természetéből következően, azokban az ellenfél cselekedeteire kellett fényt deríteni. A vallomásokban ritkán szó esett szeremlei csónakváj ókról, malomfafaragókról, akiket a bátaszéki tisztek erdőkben kaptak el, olyan területeken, amelyek bátaszéki szemmel nézve vitatottnak számítottak. A XVIII. század első felében a szeremleiek valószínűleg szabadon használhatták saját szükségükre a körülöttük lévő érseki erdőket. 1769-ben a 9 kérdőpontra adott válaszukban faizási jogukat a beneficiumok közé sorolták, mondván. „Épületre és Tűzre való fánk elegendő vagyon."

66 Ugyanitt azt is elmondták, hogy ha a tölgyfának van termése, díjfizetés ellenében makkoltathatják sertéseiket. A Mária Terézia-féle urbárium szellemében a szeremleiek szabadon vághattak tűzifát a környező erdőkben. A földesúri tisztek tudtával épületfához is ingyen lehetett hozzájutniuk. Ezzel szemben az 1784. évi uradalomleírásban azt olvashatjuk, hogy a szeremleiek a földesúri tisztek által kijelölt helyeken vághatnak tűzifát és épületfát, de ezért fizetniök kell az uradalomnak. Külön fizettek a makkoltatásért is.

67 Végezetül itt idézzük Georgius Marcsovics 62 éves kákonyi lakos 1743-ban tett vallomását, mivel erdővágásról, favágó balesetről van benne szó, ugyanakkor felvillant egy jellegzetes török kori jogszokást: „. .. azon Sziget, a' mely kis Duna által környül vétetik, Rezétnek neveztetik, a' Tanú jól tudgya, mellyis, hogy Méltóságos Kalocsai Ersekségh Jószágához tartozandó volt, légyen, még haidani Török időbenis a Tanú onnan tudgya, hogy edgy Embert azon Rézé ti Szigetségben azon fa, a'mellyet vágott, agyon ütvén, s azon holt Embert a' Török meg találván, szokása 65. KÉL. II. Kontraktusok. Erdő. 66. KÉL. II. Úrbérrendezési iratok. 9 kérdőpont. 1769. 67. KÉL. II. 1784. évi uradalomleírás