Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)

Történelem - Fenyvesi László: Kecskemét katolikus egyházának, a ferenceseknek a szerepe a hitélet, az anyanyelvi kultúra, a szellemiség formálásában a török időkben

174 FENYVESI: KECSKEMÉT KATOLIKUS EGYHÁZÁNAK ... A magyar katolikusok etnikai karakterének megőrzésében, a római kereszténység hitelvein nyugvó egyházi kultúra terjesztésében, s egyáltalán a „pápista" lelkigondozás, iskoláztatás és "népművelés" megszervezésében, mindennapi teendőinek folyamatos ellátásában alapvetően meghatározó szerepet játszottak az Üdvözítőről (Szűz Máriáról) elnevezett magyarországi szalvatoriánus ferences rendtartomány magyar anyanyelvű szerzetesei. Hódoltsági rendházaik néhány — legfeljebb féltucatnyi — miséspapot és kisegítő testvért fogadtak be. A katolikus pasztorizáció, vagyis a hívek lelkigondozása, a szentségek kiszolgáltatása a szerzetes-miséspapok feladatát képezte, míg a segítő atyák — felszenteletlen rendtestvérek, laikus fráterek — kétkezi munkát végeztek, minden szükségessel ellátták és kiszolgálták az előzőeket (szakácsok, kertészek, kézműves iparosok). Azokban a hódoltsági magyar mezővárosokban, amelyekben ferences kolostorok működtek, a katolicizmus megvédte, visszahódította korábbi pozícióit. Erre azonban egyedül, önnön erejükből nem futotta volna, ám mindenütt élvezték a mezővárosok befolyásos, jó módú, hangadó cívispolgárainak hatékony támogatását is.

64 Miként Kecskeméten, ahol, mint majd látni fogjuk, dúsgazdag pusztabérlő főbírók, esküdt elöljárók, marhatőzsérek, céhes iparosmesterek álltak a katolikus eklézsia élén. Nem véletlen, hogy a kiskunsági pusztákig előretörő délszláv betelepülőhullámok tengerében, a XVII. század közepén Dél-Magyarországon már csupán két szilárd bástyája maradt a magyar katolicizmusnak, úgymint Szeged és Kecskemét.

65 A nagy hódoltsági mezővárosokban működő ferences monostorok magyar szerzeteseinek kulturális tevékenysége meglehetősen sokágú volt, de természetszerűleg a pasztorizáció állott a középpontjában. Ám ez korántsem szűkült le a befogadó helységre, hanem kiterjedt a környékbeli és a távolabbi falvak katolikus szórványaira is. A Duna—Tisza köze középső és déli területein midössze Szegeden és Kecskeméten volt önálló rendházuk a magyar ferences rendtartomány szerzeteseinek, így érthető, hogy idejük és energiájuk zömét a lelkigondozással összefüggő, sokrétű feladatkörök töltötték ki. Mivel kívülük hosszú mérföldekre nem akadt katolikus pap, mindenütt nekik kellett kiszolgáltatni a szentségeket a híveknek, megőrizni őket hitükben, magyarságukban, elhárítván az „eretnekek" (a magyar kálvinisták), a „szakadárok" (a pravoszláv szerbek) és a „pogányok" (a mohamedán törökök) túlsúlyban levő egyházainak részéről állandóan fenyegető behatolási kísérleteket is. Kecskemét, Szeged példája egyaránt azt bizonyítja, hogy a hitélet területén érték el a legnagyobb eredményeket, miközben csendben, a háttérbe húzódva végezték áldozatos, veszélyes tevékenységüket. Működésük mindazonáltal nem korlátozódott a különféle egyházi feladatok elvégzésére. A ferences kolostor olyan kulturális értékeket is hordozott, melyek a 64. SZAKALY F. 1983. 650. 65. Uo. és FENYVESI L. 1985/b.