Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)
Történelem - Fenyvesi László: Kecskemét katolikus egyházának, a ferenceseknek a szerepe a hitélet, az anyanyelvi kultúra, a szellemiség formálásában a török időkben
170 FENYVESI: KECSKEMET KATOLIKUS EGYHAZÁNAK ... feltérképezését és objektív értékelését meg sem kísérelte, szükségesnek mutatkozik e fontos kérdés behatóbb vizsgálata. Itt természetesen a részben már megismert, illetőleg az ezt követően kifejtendő kecskeméti adatokra támaszkodunk alapvető mértékben, ám amennyire szükséges, mindezeket tágabb relációban is szemügyre vesszük, beleágyazván őket a Duna—Tisza közi, sőt az egész hódoltsági ferences pasztorizáció egészébe. Ugyanakkor nem mulasztjuk el összevetni a kecskeméti ferences viszonyokat a bosnyák franciskánusok tevékenységével sem, mely köztudottan egyre inkább rányomta bélyegét az egész hódoltság katolikus hitéletére. 55 Mindenekelőtt leszögezhetjük — a kecskeméti példa is ezt igazolja —, hogy a már korábban is meglevő, szórványos nyomok ellenére, a hódoltsági ferences pasztorizáció magyar ága főként a XVII. század első harmadától, Pázmány Péter és utódai alatt erősödött meg. Ebben pedig okkal kereshetjük az etnikai létében egyre súlyosabban szorongatott dél-alföldi, hódoltsági magyarság katolikus szórványainak és Habsburg-Magyarország katolikus egyházkormányzatának fokozottabb együttműködésére utaló jeleket. Melyek természetesen egyarán szolgálták a magyar katolikus hierarchia politikai, társadalmi és gazdasági céljait, s egyúttal a hódoltsági „pápisták" alapvető érdekeit. Kérdés: kik ellen? Nos, tagadhatatlan, hogy a hódoltsági magyar katolikusok és az egyházi hierarchia egymásra utaltságát igen jelentős mértékben a „pogány" és az „eretnek" veszély motiválta, vagyis a török hódítók iszlám világa és a legerősebb protestáns hitfelekezet, a kálvinista reformáció szupremációja elleni hatékony védekezés. A Pázmány Péter által széles fronton megindított ellenreformációs—rekatolizációs folyamatba szervesen beleillett a hódoltsági katolikus diaszpórák hatékonyabb támogatása, mohamedán törökökkel, protestáns magyarokkal szemben egyaránt. E törekvés pedig széles felületen találkozott úgy a bécsi udvar, mint a vatikáni hierarchia hasonló elképzeléseivel is. Mindamellett kérdéses, hogy pusztán erről volt csak szó? Úgy ítéljük meg: korántsem! Ugyanis a fenti kép torzó marad, ha nem egészítjük ki a hiányzó komponenssel: úgymint a bosnyák ferencesek hódoltsági szerepkörének árnyaltabb szemügyre vételével. Mely természetesen a különféle katolikus délszláv csoportok (horvátok, bosnyákok, bunyevácok, sokácok, dalmátok, raguzaiak) fokozódó területi térnyerésével függött össze. Amellyel kapcsolatban eltérő álláspontra helyezkedtek a DélAlf öld etnikumai és az érintett hatalmi központok is. 56 Meglepő, de tény: az egyik oldalon — természetesen korántsem mentesen a kisebb-nagyobb feszültségektől, vitáktól és súrlódásoktól — a Porta, Buda, a Vatikán és Bécs sorakozott fel, míg a másikon a hódoltsági magyarság katolikus diaszpórája és egyházának a királyi országrészben funkcionáló hierarchiája talált egymásra. Az előzőek — különböző intenzitással — rokonszenveztek a boszniai 55. Ld. a 8—11. jegyzetet, főként: UNYI B. 1947, 116—142. GALLA F. 1947. 43-^*4., 124.; SZAKÁLY F. 1983.; 655.; VANYÓ T. A. 1986. 62—69. 56. FENYVESI L. 1986/a.; BITSKEY I. 1986. 42—216.; 8. és 11. j.
