Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 10. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987)

Néprajz - Solymos Ede: Magyarországi halászcéhek és artikulusaik

NÉPRAJZ 369 keszthelyi (1713), a tihanyi (1764), valamint inasról a kolozsvári (1726) szabályok nem szólnak, csak a megfelelő tudást követelik meg. A vándorlást első ízben az 1713-as pesti szabályzat írja elő, a „remeket" — ezzel a szóval — csak Kolozsvárott, Komáromban (1765), Keszthelyen (1776) és a „báskai"-ban (1777) írják elő. Különben csak „bizonyságtételt" kívánnak, amibe éppen a remekkészítés is belefér. A mesterévet csak Dévényben (1679), Pozsonyban (1712), Komáromban (1765) és Budán-Pesten követelik meg (1697). Aki viszont mester özvegyét veszi el, az pénzben megválthatja. Pozsonyban (1712) és Pesten (1713) kimondottan korlátozzák a mesterek számát. A gyakorlatban a többi helyen is, amit más vizsgálódásainkból tudunk. Tolnán, Baján, Esztergomban évekig nem vesznek be új mestert, de ha halálozással létszámuk megcsappan, egyszerre 5—6 főt is. A céhek szinte kezdettől elősegítik a halászcsaládokba való benősülést, és védik az özvegyek mesterjogát. Feltűnő, hogy csak Keszthelyen és Kolozsvárott említik a táblajárást. Komáromra jellemző, hogy különbséget tesznek az öreghálós és kocás (horgos), a pozsonyiak a hálós és varsás, a pestiek a halászok és a vizahalászok közt. Érdekes, hogy Komáromban viszont meg sem említik őket, pedig a köztudatban Komárom volt a vizahalászat legjelentősebb helye. Mint az előzőekben utaltunk rá, a középső Dunán igen nagy számban voltak vizafogó helyek. Bél Mátyás éppen Dunaföldvárról ír le egy vizahalászatot nagyon szemléletesen, 1800-ból pedig Tolnáról ismerünk hasonló közlést. Ez a látványos, nehéz, de jól jövedelmező halászati mód talán még némi tekintélyt is kölcsönzött űzőinek, s ezért akarták a pestiek és budaiak céhükhöz kapcsolni őket. 1697-ben Buda és Pest, 1712-ben Pozsony dicsekedhetett a főcéh státuszával. Arra nem találtunk nyomokat, hogy ez a gyakorlatban funkcionált volna, legalább is a későbbi artikulusokban nem találtuk nyomait. Ha az iratanyaguk meglenne, az talán többet árulna el erről. A táblázatból ránézésre is kiderül, hogy a legtöbb azonosság a céh szervezeti előírásaiban van. A stílusjegyek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy az 1765-ös komáromi és budai, valamint az 1766-os pozsonyi alkotja az egyik csoportot, míg az 1768-as dévényitől az 178l-es tolnaiig a másikat. Annak ellenére, hogy ezeken belül sincs teljes azonosság, de a megfogalmazások hasonlóságából következtetünk közös mintára. így pl. az első cikkely az első csoportban így kezdődik: Zumahlen vor allen Dingendie Ehre Gottes zu befördern ..., a másikban: Zumahlen es eines jedem Minschens ohnungängliche Schuldigkeit... Ilyen megkülönböztető jegy a Zech, Zunf és Handwerk kifejezések használata, de tulajdonképpen minden cikkely első mondata valamicskét eltér egymástól a két csoportnál. Hogy ez az azonosság, ill. különbözőség mennyire függ az illető városok halászaitól, vagy a kancelláriától, nem tudjuk.