Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 9. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1986)

Tudománytörténet - Bodor Géza: Vorák József (1915–1984)

516 BODOR G.: VORÁK JÓZSEF Közben 1943. októberétől frontszolgálatot teljesített, amely az ott kapott fejsebesülésével nem ért véget. Pesten részesült kórházi kezelésben, ahonnan félig gyógyultan került ki — szabadságolták. Szüleinél lakott a Molnár utcában. A nyilasok nem voltak tekintettel betegszabadságára, és kivezényelték a Pestről Budára átvonuló utolsó honvédalakulathoz. Felszorultak a Várnegyedbe. Ott, a levéltárnál esett fogságba 1945. februárjában. Szalkszentmártonban, Vaskúton és Szegeden volt fogolytáborokban. Éhezett. Elvették a kabátját, fázott. Kiújuló, vagy még be sem gyógyult fejsebe is kínozta. Mindezek tetejébe még megbetegedett. Magas láza miatt a tífuszosok közé rakták. Élet-halál között lebegett, végül szívós szervezete került ki győztesen. 1945. augusztusában Szegeden szabadult. Egykori kedvenc tanára, Bálint Sándor várta egy zacskó körtével a tábor kapujában, mondván: „Másom nincs." Gyalog vágott neki az útnak haza, Grófmajorba. Rettenetes állapotban érkezett meg. 1947-ben jelentkezett szaktanárképzésre Szegedre a Pedagógiai Főiskolára. 1951-ben általános iskolai szaktanári (magyar irodalom—történelem), 1952-ben kiváló tanári oklevelet szerzett. 1950 márciusától 1952 júliusáig iskolaigazgató Rémen. 1951-ben a Szegedi Pedagógiai Főiskola — mint az adott szakon végző diákok legjobbjának — tanársegédi állást ajánlott fel, amit családfenntartó lévén nem tudott elfogadni. 1952-től járási tanulmányi felügyelő volt Halason három évig, majd egy évig Kecskeméten dolgozott, mint továbbképzési előadó. Mivel a megyeszékhelyen lakást nem kapott, visszatért Halasra. 1957-től 1960-ig tanárként működött. Közben romlott a hangja és többszöri hiábavaló műtét után — mivel a tanításra alkalmatlanná vált — 1960. januárjában a múzeumhoz került. Státusa eleinte ideiglenes volt, majd többszöri kérelmére véglegesítették. 1968-tól 1979-ig, nyugdíjazásáig az intézmény igazgatójaként működött. Munkásságát számos elismerő oklevél és kitüntetés dokumentálja: két városi oklevél, kitüntetés négy megyei köszönet, elismerés, dicséret; három miniszteri dicséret és a Szocialista kultúráért kitüntetés; egy minisztertanácsi elismerés és egy kitüntetés az Elnöki Tanácstól: A munka érdemrend bronz fokozata. A háború és a fogság testi-lelki megpróbáltatásai, valamint a túlerőltetett tanyai szolgálat nem múltak el nyomtalanul. Egészségi állapota megromlott, végül másfél éves súlyos betegség után 1984. március 16-án elhunyt. Egy vidéki kis múzeumban sok mindennel kénytelen az ember foglalkozni, de az ő érdeklődése már korábban is igen szerteágazó volt. Már általános iskolás korában kitűnt rajztehetségével, és a későbbiek során is vonzódott a képző-, és iparművészethez. Az 50-es évek végén Janó Ákos múzeumigazgatóval felgyűjtötték és feldolgozták a halasi csipke történetét, melynek erősen rövidített változata később könyvalakban meg is jelent. Annyira beleszeretett a csipkébe, hogy maga is készített csipketerveket. Múzeumba kerülése után jelentős szerepet vállalt a múzeum képzőművészeti kiállításainak szervezésében és rendezé-