Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)

Néprajz - Solymos Ede: A bajai halászcéh

NÉPRAJZ 401 köztük: Kukity (Kunsági) László, Évald József, Topái Lajos, Topái Antal, Zsikó József, Taub Mihály, Taub József, Rausch János és az öreg Berger. A szövetkezet vezetője Horváth Mihály cipész volt. A Sugovica felső sétányán építettek egy árusító bódét". A Dunán nem halászhattak, hisz az a bérlőké volt, akik máshonnan fogadott halászokkal, napszámosokkal dolgoztattak. A halászmunkások kisebb belvizeket béreltek ki, Apatinban, Bezdánban, Mohácson vásároltak halat, s itt haszonnal árusították. A jobbmódúak szerszámmal, a szövetkezeti alap kifizetésével támogatták a szegényebbeket. Noha árusító helyük a forgalom szempontjából kedvezőbb volt, a halat is olcsóbban adták, sokan mégis a régiektől vásároltak. Közrejátszott itt a megszokás, a régi kapcsolat, de politikai állásfoglalás is volt, ami elsősorban a szerbek ellen irányult. 1921. augusztus 20-án bevonultak a magyar csapatok, a szövetkezet megszűnt mielőtt kiforrhatta volna magát. A tagok közül többen hosszú ideig rendőri felügyelet alatt állottak. A hajdani tagok közül Évald József és Kunsági László a mai Új Élet HTSZ-nek is tagja volt. Az alig egy évig fennálló halász szövetkezet tudomásunk szerint az első volt az országban. A bajai halászcéh védszentje Péter és Pál apostolok, mint általában a magyar halászcéheknek. Az ő ünnepükön tartották a céhgyűlések egyikét, misét mondottak, és ekkor volt a „halászbúcsú". A visszaemlékezések szerint reggel a belvárosi plébánia templomban misét hallgattak, majd a halászifjúság elindult a mesterek köszöntésére. Két legény rúdon vitte a céh jelvényét, az üvegbárkába zárt aranypontyot. Hogy ez a ma múzeumben őrzött „silt" mikor készült, nem tudjuk. 1885-ből van egy számla, mely szerint Hellschein Lipót 10.50 ft-ot vett fel a halász ifjúság számára „egy mesterségbéli c^ég újításáért". Tehát akkor már javították. Egy legény tálcán poharakat és bort vitt, a zenészek kísérték a menetet. Sorra járták a mestereket, köszöntőt mondtak (valószínűleg valamiféle rigmust, de erre már nem emlékeztek), borral kínálták a házigazdát, aki ugyancsak minden jót kívánt a legényeknek, tele töltötte az üveget, az asszony süteménnyel kínálta őket. így járták végig a várost. A mesterek halat is adtak, amit az esti mulatságra főztek meg. Hallottunk olyan változatot, hogy a mester átadta a nagyhálót, s amit aznap fogtak vele, az a legényeké volt. Ennek ellentmond a halászok egyöntetű véleménye : „mégha annyi hal volt is, hogy a farkuk kiállt a vízből", semmi pénzért sem halásztak volna Péter Pál napján. A halászbúcsú tulajdonképpen az ifjúság ünnepe volt. Ahogy fogytak a halászok, az ünnep fénye is halványult. Amikor pedig a Dunán a tolnaiak lettek a bérlők, Baján — különösen 1925 után, hogy a bérlet a tolnai Isgum család kezébe öszpontosult — alig maradt mester. A halászlegények, „halászmunkások" a Munkás Otthonba jártak, ennek keretében még néhány halászbúcsút tartottak (sőt műkedvelő színielőadásokon is szerepeltek), de mindinkább a tanyákon ünnepeltek halászlé és