Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)
Néprajz - Bárth János: Földművelés és állattartás Bácska északi határvidékén a 18. században
312 BARTH J.: FÖLDMŰVELÉS ÉS ÁLLATTARTÁS .. . Miként egy vaskúti tanú, Horváth Ferenc fogalmazta: „ . . . a Nádudvari lakosok két Felekezetben Kérni Pusztának határain az Halmok kö^t. . . vigyá^óttaM''. 127 Tanulságosak azok a vallomások, amelyek a hajósi földekre tévedt juhászok megkergetéséről szólnak. Ezekben gyakran szó esik arról, hogy a hajósiak nyáron egy bárányt, ősszel pedig egy anyabirkát vettek el a határokra nem figyelő juhásztól. Erről vallott például 1768-ban Kiss György 54 éves kecskeméti juhász, aki 22 évvel korábban a kélesi Török temető tájékán legeltetett: , s Hajósi Lakosok által gyakorta meg megkergettetett, és valahányszor a%on (a határon !) fölül Hajós felé kaphatták, nyáron annyiszor egy bárány tul, ősszel pedig öreg Juhátul megfosztották" . 128 Lehet, hogy itt egyszerűen csak a hajósiak legkézenfekvőbb büntetési módszeréről van szó, de az eset mégis önkéntelenül eszünkbe juttat egy másik vallomást, amelyben valamiféle „juh adó" szokásjogának emléknyomai sejlenek a XVIII. század első évtizedeiből. A vallomást egy Jelasics Markus nevezetű, Bajáról megidézett 80 éves rác tanú mondta el 1734-ben Kéles (Köles) puszta határperében. A vallomástevő még a mai Jánoshalma 1731. évi megalapítása előtt, a XVII. század második felében és a XVIII. század elején lakott több rác társával Jankovácz területén. A kuruc háborúk idején távoztak el innen. Közlése szerint ekkortájt a jankováczi rácok magukénak tekintették Kélest és az ott legeltető idegen pásztoroktól egy-egy juhot kértek: „Arrul is jól emlékezik az Fáteus ( : mivel még akkor üdőben ezen Pusztát arenda formában Jankó akkori militáris hely az Töröktül bírta) :, hogy ha valaki más idegen ezen megmutatott határra Juhokat hajtott, először egy Juhot kölletett az Jankói lakosoknak adni és úgy engedtetett meg ugyan Jankói lakosoktul az legeltetés." 129 Úgy látszik, hogy a határok tiszteletével kapcsolatos kétféle, egymással ellentétes magatartás, vagyis a határokkal nem törődő szabad legeltetés és a határok örökös vigyázása között volt középút. Az 1768. évi vallatás során néhány tanú elmondta, hogy ők elmentek idegen területre is legeltetni, de nagy ravaszul mindig a határvonalak tájékán őrizték állataikat. Ha egyik oldalról fenyegették őket, átmenekültek a másik oldalra. így vallott pl. Szálai András 60 éves jankováci lakos, aki hajdan „ló pásztor volt" Kéles és Dzsida tájékán. 130 Még jellemzőbb a 35 éves jankováci Vörös János vallomása, aki hosszú ideig hildi juhász volt „ . . . a Pásztoroknak, kivált pedig a Juhászoknak ollyan szokások vagyon, hogy juhai(kat) vidéki földekre is el botsájtyák, de többnyire az Határokon legeltetik, úgy ha egy felül meg fény égettetnek, azonnal másik földre fordítják Juhaikat." 131 A határperek vallomásaiban néha megvillantak a pásztorélet apró, mindennapi jellemzői is. Olvashatunk pl. a Sasheverő hegy határhalmának oldalában főzögető 127 U.o. 77.p. (1768) 128 U.o. 37.p. (1768) 129 KÉL. II. Hp. Kéles, 1734. DN.39. 12. p. 130 KÉL. II. Hp.O.14. 27.p. (1768) 131 U.o. 31.p. (1768)
