Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)
Néprajz - Bárth János: Földművelés és állattartás Bácska északi határvidékén a 18. században
278 BARTH J.: FÖLDMŰVELÉS ÉS ÁLLATTARTÁS . . . A két uradalom legnagyobb pere 1768—69-ben zajlott. Ekkor a határvonal csaknem minden pontja vitatottá vált. Leginkább a Hild és Borota közti határ, valamint Kéles és Dzsida észak felöli határa került gyakran szóba. Tanulmányunk nagyrészt e nagy per vallomásaira épül. FÖLDMŰVELÉS Pereskedők és földművelők Az Észak-Bácskai-Homokhátság területére vonatkozó XVIII. századi határperekben viszonylag sok szó esett földművelésről. Ez érthető, hiszen több közeli és távolabbi helység népe rászorult erre a homokbuckás tájra nemcsak állatállományának eltartása, hanem saját kenyerének megtermelése érdekében is. A tanulmányunkban érintett homokhátsági terület északi, északnyugati széles sávja a Kalocsai Sárköz déli, magaspartmenti peremközségeinek határát képezte. Sárközi és homokhátsági határrésszel egyaránt rendelkezett Császártöltés, Hajós, Nádudvar, Sükösd, Csanád, Szentistván, Kákony és Pandúr népe. Ezek a helységek az ártéri határrészükön a XVIII. században inkább csak állatokat tartottak, szénát kaszáltak és kerti termelést folytattak. Gabonatermesztésük súlypontja a homokos határrészre esett. így természetes, hogy a földművelés sok említésével találkozunk a XVIII. századi perekben. Az említések többsége azonban nem a falvakhoz közel eső, hátságszéii, régóta használt, esetleg már nyomástáblákba is rendeződött szántókat villantja elénk, hanem azokat a szabadfoglalásos, parlagolással pihentetett szántóföldeket, amelyek a vitatott jogállású déli pusztákon és pusztarészeken feküdtek. A XVIII. század középső harmadában, de legtöbb helyen már korábban is, a Kalocsai Sárköz növekvő népességű falvai nem tudtak megélni a saját vízjárta kis határukból. Pontosabban szólva, itt nem tudtak megközelítőleg sem elegendő gabonát termelni. Árvizek idején állataik sem lehettek biztonságban mélyfekvésű belső határaikban. Ezért a falvak igyekeztek magasabb fekvésű távolabbi birtokokat szerezni maguknak. Az érsekség Duna melléki falvai a földrajzi értelemben kalocsai terasznak emlegetett területen, a kalocsai szállások tájékán szereztek maguknak árendában pusztákat, amelyek 1770 táján, az úrbérrendezés munkálatai során telkesítés révén, saját, távoli külső határaikká váltak. A bogyiszlóiak a Dusnok—Nádudvar—Miske háromszögben birtokoltak ugyanígy területeket. 5 Voltak azonban olyan falvak is a Kalocsai Sárközben, amelyek nem a kalocsai érsek földesúri joghatósága alatt álltak. Ilyen helység volt a szekszárdi apátság, illetve az iskolaalap tulajdonában lévő Fájsz és a magánföldesúri birtoklású Bátya. Ezek a falvak, bár rendszeresen béreltek kisebb területeket a Sárközben is az érsekségtől, pl. a fajsziak 5 BÁRTH János 1975/b. 250—268. — BÁRTH János 1975/a. 47.
