Horváth Attila szerk.: Cumania 7. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1982)

Bökönyi S.: Állatmaradványok a tiszaalpári bronzkori földvár ásatásaiból

is ezt, az tény, hogy az állattartás kezdeti időszakában az ember valamennyi háziállatfajának húsát fogyasztotta. A háziállatok további, ún. „másodlagos" hasznai (tej, gyapjú, vonóerő stb.) csak később alakultak ki, vagy kerültek felhasználásra. 2. /V húsuk miatt tartott állatokat az ember főként fiatal, vagy nem teljesen kifejlett korukban — kistestű háziállatokat (juh, kecske, sertés) pl. első, vagy második telük elérése előtt — vágta le, nemcsak azért, mert húsuk akkor ízletesebb volt, hanem azért is, mert a primitív állattartás takarmányszükös téli időszakában csak az értékes tenyészállományt tudta vagy kívánta takarmány ózni. A „másodlagos" hasznosítások kifejlődéséhez és kihasználásához viszont az állatnak el kellett érnie a kifejlett kort (csak kifejlett tehenet lehetett fejni, lovat igavonásra felhasználni, kifejlett juhot érdemes volt éveken át tartani, mert rendszeresen lehetett a gyapját nyírni stb.). A kifejlett korukat elért és akkor levágott állatok egyrésze tehát tenyészanyag volt, az ezen felül levők (de természetesen az előbbiek is) kétségtelenül „másodlagos" hasznuk miatt tartott egyedek. Ezek előrebocsátása után világosan látható, hogy a hat tiszaalpári háziállatfaj közül a sertés kizárólag húsállatként szolgált. A 20 százaléknyi, kifejlett és érett állatokból álló tenyésztörzs, a nem teljesen kifejlett állatok egyrészével kiegészítve (ez utóbbiak második életévükben, leölésük előtt egyszer malacozhattak), még minimális malacszám mellett is nemcsak a sertésállomány fenntartását biztosította, hanem a bőséges sertéshús-ellátást is. A másik végletet a kutya (és talán a ló, bár ez utóbbi faj csontanyaga túlságosan kisszámú ahhoz, hogy ebből a szempontból értékelni lehessen) képviseli. A kutyáknak több, mint négyötöd részét kifejlett korában ölték le (vagy hullottak el), tehát e faj főhaszna valamely eredetileg „másodlagos" hasznosítás lehetett. Ez nyilvánvalóan nyáj- és házőrzés, kisebb mértékben vadásztársként az ember segítése. Hogy húsát kétségtelenül ették is, arról viszont feltört csontjai és főként megnyitott agyüregű koponyarészlete tanúskodik. A két kis kérődzőnél a kifejlett és érett egyedek együttesen kb. 42 százalékát tették ki az állománynak. Ez valamilyen „másodlagos" hasznosítást — juhnál nyilván gyapjú-, kecskénél pedig tejhasznot — sejtet, azonban csak igen kis mértékben, mivel ennél a két fajnál nagyobb mennyiségű tenyészállományra van szükség mint sertésnél. A szarvasmarhánál a csontok közel kétharmad része kifejlett és érett egyedekből való. Ez fontos „másodlagos" hasznosításra vall, elsősorban tejre és igavonásra godolhatunk. A fejés legkorábbi bizonyítéka egy az Ur-i Nin-Hursag-templomban talált ábrázolás (Zeuner, 1963), ám minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a fejés ennél jóval korábbra megy vissza (Bökönyi, 1974). A legelső szarvasmarhákvonta kocsi Európában i. e. 3000 körül vagy már előbb megjelent (Gimbutas, 1971). Murray (1970) szerint azonban már a neolithikumban használtak valamilyen szánszerű járművet. Természetesen a szarvasmarha húshaszna sem volt megvetendő, s bár a kis kérődzők és a sertés nagyobb számban fordultak elő a szarvasmarhánál a telepen, húsmennyiségük azonban jóval kisebb volt, Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy még az ilyen kistestű szarvasmarhák húsmennyisége is 5—6 kis kérődzőével, ill. 3—4 sertésével felért. Ilymódon — az egyedszámból kiindulva — megállapíthatjuk, hogy a telep lakói 4—5-ször annyi marhahúst fogyasztottak, mint juh-kecskehúst és 2,7—3,6-szor annyi marhahúst, mint disznóhúst. 129