Horváth Attila – Orosz László szerk.: Cumania 6. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1979)
Illyés B.–Illyés K.: Kiskunsági hadtörténeti adalékok a napóleoni háborúk végéig
fölkelés kései igazolására. Nem is a szerecsenmosdatás volt vele célunk, hanem arra rávilágítani, hogy nem egészen alaptalanul dicsekedtek a kiskunok haditetteikkel. Nem volt véletlen az sem, hogy Baksay a maga mértéktartó módján utólagosan keltezett emléket állított francia háborús veteránjainknak a szentmiklósi ref. eklézsia keresztelési anyakönyvében. 47 Sok 1809-es önkéntesünk, közöttük siámos kitüntetett élvezte az egész lakosság tiszteletét, megbecsülését, s aligha olvasta szívesen 1847-ben Petőfi sorait a győri futó lábakról. Ártatlanul találva érezhették magukat, s nem vehetjük zokon tőlük, mint ahogy el kell ismernünk a költő nagyobb politikai meg költői igazát, mikor véresen kigúnyolta országos nemességünket „A nép nevében". Mindezt csak azért vetettük papírra, mert kutattuk az okát, mért vesztett tekintélyéből a költő egy esztendő múlva a választáskor azon kunszentmiklósiak között, akik előbb — Petőfi szavait idézve — mindenkinél szorgalmasabban vásárolták költeményeit. (L. a Hatvani-gyűjteményben Bankos Károly levelét Kelemen Mórichoz.) Összegezvén az előadottakat megállapíthatjuk, hogy a napóleoni háborúk végéig szinte teljesen ismeretlen volt a Kiskunságban a nemesi vármegyékben gyakorolt erőszakos katonafogás. A különbség magyarázata önként kínálkozik a nemesi vármegye Werbőczi táplálta földesúri hatalomérzetéből, valamint a jászkunsági föld közös birtoklási jogigényének szemléletmódjából, továbbá nyilván szerepet játszott az, hogy a redemptus lakosság évente szabadon újíthatta szállásaink magisztrátusát. Házhelyek juttatásával, a letelepedési engedély megadásával olyan irredemptus polgárokkal gyarapodott a kiskun „közönség", akik férfiaknak bizonyultak Európa csataterein, s náluk alkalmasabb pusztabírókat, csőszöket aligha találhatott volna helyi közigazgatásunk meg a közbirtokosság. Kétségtelenül „kedves kis Hazánk", tehát a szülőföld szeretete indította a redemptusokat kockázatok vállalására, az irredemptusokat pedig egy új szülőföld szerzésének vágya. Önkénteseinknek megkülönböztetett tiszteletben volt részük a közösség részéről, mely előteremtette fölszerelésük költségeit önmaga érdekében. A magyar sors iróniájaként mégis dinasztikus érdekekért hullatták vérüket a régmúlt csataterein, noha ők aligha tudták ezt. 47 1782: „Bizó János ... A francia háborúkat végig harcolt nádorhuszár . . . Móczár István ... a francia háborúkat végig szolgált öreg katona" (2. kereszt, anyakönyv p. 187.) 84
