Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése

gyedik fordulójára vártak, de még sokan várakoztak a parton vitatkozván, hogy ki keljen át előbb.

107 A XVIII. században és a XIX. század első felében, amikor volt harang a jobbparton, azzal adtak jelt az átkelni szándékozók. Ilyenkor átmentek értük a révészek. A XX. században már nem volt harang a túlparton. A forgalom is jelentéktelenné vált. A két háború közötti időszakban az volt a gyakorlat, hogy az átkelni akarók átkiabáltak a túlpartról, és innen értük mentek. Gyalogosokért, kerékpárosokért ladikkal, lovaskocsikért komppal. Vargyasék idejében nem várták össze az utasokat. Egy kocsiért is átkeltek a vízen. XVIII —XIX. századi adatokból láthatjuk, hogy ebben az időben sötétedés után, éjszaka is átment a komp vagy ladik, ha szükség volt rá. Erre utal pl. az előbb idézett veszekedő vásárosok esete, vagy a zádori rév alkalmazottainak korábban már szintén idézett dicsekvése jeles éjszakai utasaikról. A dunai hajózás fejlődésével tilos lett az éjszakai kompközlekedés. Szélviharok idején, valamint télen, amikor befagyott a Duna, szünetelt a kompközlekedés. A jégen a rév területén mindenki szabadon, fizetség nélkül átkelhetett. A jeget azonban lehetett javítani. Egy bizonyos szakaszon lékből vízzel locsolták és szalmát szórtak rá. Az így elkészült vastagított jégen pl. az 1832. évi kontraktus szerint szedhetett átkelési díjat a révbérlő. 107 KÉL. II. U.i. 1844. december 22. (ítélet. 1847. február 8. 320.) 130