Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Farkas Gy.: A magyarországi etnikai embertani kutatások módszertani problémái

szisztematikus hiba nyomai is felismerhetők, adhat ugyan információt, ezt azonban csak fenntartással fogadhatjuk el, általánosításra egyáltalában nem alkalmas, lényegében csak egy szűkebb populációrészleg jellemezhető vele. Az eddigi magyarországi minták a fenti kritériumokat — sajnos az esetek többségében — nem elégítik ki. Ennek megfelelően nem tartom alkalmasnak Henkey Gyulának „Közép-Magyarországon" (ilyen földrajzi tájegység egyébként sincsen!) végzett etnikai vizsgálati eredményeit arra, hogy azokat általánosítsa, mivel a megvizsgált 14 700 egyén az általa felsorolt települések esetében a lakosság létszámának mindössze 0,5%-a. Itt nem kívánok vitába bocsájtkozni a Nógrád megyei (0,65%), a mezőkövesdi (0,91%) minták nagyságával kapcsolatos kérdésekben, de még 14 Bács-Kiskun megyei mintájának átlagos nagysága is csak 11,8%-os. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a mintaterjedelmeire vonatkozó alábbi összeállítás: Vizsgálat éve 1960 1965 1970 1973/74 Minták nagysága 25,30-11,22% 15,94- 8,14% 8,70- 4,15% 1,28- 0,65% Ebből világosan kitűnik, hogy 15 évi munkája alatt egyre kisebb mintákkal dolgozott. Ez a tény is nyilvánvalóan a kapott eredmények megbízhatóságának egyik kifejezője. Kiértékelési módszerek Részben metodikai kérdések, azonban mégis külön említést érdemelnek azok az eljárások, amelyeket az adatfelvételezések kiértékelésénél alkalmaznak. A kiértékelési eljárások alkalmazhatóságát részben a vizsgálat célkitűzései, részben a kiválasztott jellegek és felvételi módjuk már eleve meghatározzák. Ebből a szempontból nézve a hazai etnikai antropológiai vizsgálatok két csoportba oszthatók: 1) a korábban is fő célként kitűzött típus elemző, és 2) genetikai összefüggések megállapítására törekvő kutatások. Míg a publikációk többsége — s Henkey vizsgálatai is — az első csoportba tartoznak, a debreceni antropológusok, valamint Nemeskéri, Tóth kutatásai főként genetikai kapcsolatok felderítésére irányulnak. Meg kell azonban azt is említeni, hogy a genetikai alap nélküli kutatások értéke nagyon kétséges. Éppen ezzel függ össze a taxonómiai módszerek élőknél való alkalmazhatóságának problematikája is. (Erre annál is inkább szükséges kitérni, mivel e sorok írója Lipták Pállal közösen írt publikációiban is felhasználta a taxonómiai módszert s további megjegyzéseit is ennek tapasztalatai alapján teszi meg.) Elöljáróban szeretném megemlíteni, hogy az élő emberek jellegegyütteseinek típusokba (rasszokba, fajtákba) való besorolására eddig is többféle kísérlet született (Jarcho, Fischer, Stolyhwo, Wanke, Czekanowski), ezek azonban mind a mai napig nem oldották meg egyértelműen az osztályozás kérdését. Hazánkban — több módszer, valamint egyéni megfigyelések figyelembe vételével — szintén született egy taxonómiai módszer, melyet Lipták Pál dolgozott ki — hangsúlyozom — elsősorban paleoantropológiai anyagra. Nem vagyok hivatott e módszer bírálatára, tény azonban, hogy ezt nem egyszerű elsajátítani. Megítélésem szerint ez az eljárás sok szubjektív elemet tartalmaz (megfigyelési készség, morfológiai látás stb.), amivel nem mindenki rendelkezik s éppen ezért a módszer azonos anyagon több kutatóval nem reprodukálható eredményeket szolgáltat. Kétségtelen azonban, hogy egyes régészeti korszakokon belül — elsősorban a népvándorláskorban — alkalmazható. Őskori leleteknél már problematikusabb, élőkre pedig maga a szerző sem tartja alkalmazhatónak. (Éppen ennek ellenőrzésére használtam néhány etnikai vizsgálatnál is.) Az élőknél való alkalmazhatóságra csak egyetlen példát említek: a Lipták-féle taxonómiai módszer szerint beszélhetünk mediterrán csoportról (akik közepes, vagy hosszúfej űek) és rövidfejű sötét színkomplexiójú csoportról (Lipták, 1969). A mai lakosság vizsgálata szerint a mediterránoknak határozható egyének nagy része rövidfejű. Mármost kérdés, hogy ezek akkor mediterránok, vagy sötétszínkomplexiójú rövidfejűek-e ? Mindezt csupán azért említettem meg, mert Henkey több helyen utalt arra, hogy ő is Lipták módszere szerint dolgozik (Szabadszállás anyagát Stolyhwo módszerével elemezte!). Ugyanakkor egyik korábbi közleményünkben (Farkas —Lipták, 1970) Lipták is utalt arra, hogy ,,A Bács-Kiskun megyei vizsgálatok eredményei sztereotipen 30—40%-ban állapítják meg egyoldalúan eltolódott taxonómiai szemlélet eredményeként a turanid rassz előfordulását". Nyilvánvalóan arról van tehát szó, hogy jóllehet Henkey többször is említi azt, hogy Lipták módszerét követi (Henkey, 1973, 1974), sőt azt is leírja, hogy ,,A vizsgálataim alapjául szolgáló taxonómiai rendszer 1960 és 1967 között sem tért el lényegesen Lipták Pál álláspontjától . . ." (Henkey, 1973a), mégis más taxonómiai eljárásokat is alkalmazott, mint például Stolyhwo, Eickstedt, Csebokszarov, Bartucz, Nemeskéri típusleírásait (Henkey, 1961, 1962, 1962-63, 1966), vagyis Lipták módszerét nem konzekvensen követi, azt egyéni elképzeléseinek megfelelően alkalmazta. Ilyen értelemben tehát egy módosított taxonómiai módszert követ. Természetesen ez utóbbira mindenkinek lehetősége van, más kérdés azonban, hogy az helyes-e vagy sem. Nem kívánok itt sem egyik, sem másik taxonómiai módszerrel kapcsolatban, de még a módosításokkal összefüggésben sem vitába bocsájtkozni, csupán egy-két olyan szempontra hívnám fel a figyelmet, ami mellett ma már nem lehet elmenni. A taxonómiai osztályozás alapjául szolgáló metrikus és morfológiai jellegek (normális, nem patológiás jellegek!) öröklődésének, változékonyságának kérdése még ma sem teljesen tisztázott. Ennek megfelelően a típuspk (fajták, rasszok) elkülönítése legfeljebb jól megfigyelt jelleg451