Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Szilágyi M.: A magyar halászat néprajzi kutatásának elméletei és módszertani próblémái
latinak természeti, gazdasági és jogi feltételeit, e feltételek átalakulásának tendenciáit, bizonyítani tudta, hogy a technika egyes elemeinek változása (egy-egy szerszám „eltűnése", újjal vak) pótlása), illetve az apparátus belső arányainak átrendeződése törvényszerű következménye e „feltételek" megváltozásának. A XIX—XX. században folyt halászat változási tendenciáinak tüzetes felderítésével végsősoron arra irányította rá a figyelmet SÓLYMOS, hogy az ármentesítések előtti technika rendszerbe foglalásának is alapfeltétele a vízrajzi viszonyok, a halászattal foglalkozók gazdasági-társadalmi helyzete összefüggéseinek és táji különbségeinek minél alaposabb megismerése. ANDRÁSFALVY Bertalan ilyen összefüggésrendszerben végzett kutatásai már bizonyították, hogy a sárközi falvak „paraszthalászainak" halfogó technikája hogyan különíthető (és különítendő) el a környező mezővárosok céhes halászaiétól. 1 '"' 1 A Sárköz vidékéről tehát nemcsak azt tudjuk ma már, hogy a halászati technikának az „archaikus" és „modern" elemei egyidejűleg valóban jellemzőek voltak, hanem az egyidejűség okait — a halászó vizek jellege, a halászok társadalmi helyzete és a technikai apparátus kölcsönös meghatározottságát — is részletesen ismerjük. S talán általánosító» érvénnyel megfogalmazhatjuk: annak a ténynek, hogy az egyidejűleg, megfigyelhető, egy vidék halászatát jellemző technika egyes elemei a relatív kronológia szerint „ősinek", „hagyományosnak", illetve „modernnek", gyorsan változónak tűnnek, jól meghatározható okai vannak. Nincs tehát semmi alapunk arra, hogy „megőrzött" archaikumok miatt egyik vidék halászatát általában „hagyományosabbnak" tekintsük egy más vidék halászatánál. Hasonlóan alapos — helytörténeti konkrétságú — kutatásokkal valószínűleg fel lehetne oldani a Duna mellékfolyóinak, 127 a Dunántúl tavainak s kiterjedt mocsárvilágának 128 halászatáról kialakult néprajzi képünk belső ellentmondásait is. Amint a Fertő-tó 129 és a Velencei-tó 130 halászatának újabb — sajnos csak 126 ANDRÁSFALVY Bertalan, 1973, 1975. - L. még BARTH János, 1969. forrásközlését. 127 L. pl. BÁTKY Zsigmond, 1903; GYÖRFFY István, 1933; CSABA József, 1973. — A Duna—Tisza közi halászatról: KHIN Antal, 1964; SÓLYMOS Ede, 1962. 128 В. В., 1902; GÖNCZI Ferenc, 1895. 138-142, 1911; VAJKAI Aurél, 1940; NÉMETHY Endre, 1941; VAKARCS Kálmán, 1956; BUZSICS István, 1954; REUTER Camillo, 1970; PÁVEL Ágoston, 1976. 129 BÁRDOSI János, 1959, 1970. 130 KOVÁCS Elemér, 1938; DIÓSZEGI Vilmos, 1950; SÓLYMOS Ede, 1952, 1958/A; KHIN Antal, 1960. töredékesen publikált — vizsgálatából kitűnik, nem csupán jól elkülöníthető, de értelmezhető — magyarázható is a technika különböző rétegeinek párhuzamos megléte. Különösen tanulságos egyetlen fogási mód — a tapogatós halászat — előtérbe kerülésének és feltűnően gyors ütemű átalakulásának természeti és jogi feltételeit felderítő, mind a Velencei-tavon, mind a Fertő-tón elvégzett kutatás. Az ilyen kevéssé termelékeny, árutermelésre aligha alkalmas fogási mód dinamikus változásai arra hívják fel a figyelmet, hogy a paraszthalászok, orvhalászok sem „őrzik", hanem használják a technikát. . . A Drávaszög 131 és az Ormánság 132 vízi életéről megjelent publikációk eléggé archaikusnak mutatják az e vidékre jellemző halfogó tevékenységet. Azt viszont nem tudjuk, hogy néhány, a dunai halászathoz viszonyítva is „modern"-nek tűnő szerszám — általában az újítások iránti fogékonyság — szintén a paraszthalászokat, orvhalászokat jellcmzi-c, vagy a Dráva mentén is számolnunk kell egy „hivatásos halász" réteggel. A Balaton halászatát, a halászati technika egy-egy részletét HERMAN Ottó 133 és JANKÓ János 131 óta többen tanulmányozták. 13 " 1 így eléggé egyértelmű, hogy a Kis-Balaton és a Berek mocsárvilágának — az itt halászgató földműveseknek — cszközanyaga sokkalta archaikusabb volt, mint azoké a halászoké, akik a tavon dolgoztak. A partmenti falvak földműveseinek technikája szintén elkülöníthető a tulajdonképpeni halászokétól. LUKACS Károly azt is tisztázta, hogy az alsótiszai halászok itteni tevékenysége (1861től) milyen mértékben alakította át a technikai apparátus belső arányait. ]3G Korántsem világos viszont a balatoni céhes halászoknak a technika archaikusabb rétegéhez való viszonya. Jószerével még azt sem tudjuk biztosan, hogy e%ek a céhes, 137 illetve privilégiummal nem rendelkező, de a céhek belső szabályait követő 138 131 GÖNYEY Sándor, 1942; PATAKY András, 1974. 132 KISS Géza, 1937; KISS Géza-KERESZTES Kálmán, 1952; GUNDA Béla, 1956; ZENTAI János, 1966. 133 HERMAN Ottó, 1887. passim; 1892/B. 134 JANKÓ János, 1902/A 135 VISKI Károly, 1932; HERKELY Károly, 1941; DOMANOVSZKY György, 1942; LUKÁCS Károly, 1929, 1951; VAJKAI Aurél, 1964; CSORDÁS János, 1964. 136 LUKÁCS Károly, 1951. 137 A balatoni halászcéhekről: JANKÓ János, 1902/A; DARNAY Béla, 1956; IVÁNYI Béla, 1962; VAJKAI Aurél, 1964. 138 Pl. a tihanyi kompániák: HERMAN Ottó, 1887. 422-432; VISKI Károly, 1932. 22
