Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése

sok ember be is veszett a vi-^be, és így a% illy alkalmatlan járás miatt el is múlt a vásár, mi g a% emberek által mehettek."

il Ugyanez a tanú, bizonyítván a szenthcnedeki átkelés, illetve a Biskói-rév árvíz idején való megközelítésének nehézségeit, jó adatokat mondott el a zádori révben gyakorolt átkelés rendjéről: ,,. . . a Zádori Révig . . el lehet menni . . . mindenütt a töltésen, ha pedig éppen ott is nagy a viz, akkor a Ladikot le eresztik a 1 öltésig, vagy azon alól a kis í)imába, onnand jól által mehetnek Paksra." Utólag látjuk, hogy rosszul érvelt, mivel a komp itt sem ment ki a töltésig, csak a ladikok. Ezt más tanúk el is mondják. Ugyanazok a nehézségek tehát fennálltak, mint a kárhoztatott Biskóirévben. Erről egyébként meggyőződhetünk a pataji bírák 1796. február 3-án kelt leveléből, amelyben ismertették népük tapasztalatát a két révvel kapcsolatban. Mivel a levelet egy mezővárosi közösség vezetői írták, egy idegen földesúr, a kalocsai érsek számára, viszonylag objektívnek tarthatjuk. Mindenesetre reálisabbnak, mint a paksi uraság alattvalóinak személyes vallomásait. A pataji bírák levelében olvashatunk a pármegye töltéséről, amely egyáltalán lehetővé tette a zádori átkelést, másrészt láthatjuk, hogy a zádori komp megközelítése legalább olyan veszélyes és nehéz volt, mint a szentbencdekié. A pataji bírák is elmondják, hogy 1792-ben állítottak először kompot Zádorban. Előzőleg molnárok hordták át az utasokat. „De nem is lehetett ott a Nemes Vármegye Nagy Töltésének Jel állitása előtt alkalmas járás, mert tsak a Kotsikra, s Marhákra nézve, de még a gyalog emberekre nét^ye sem, mert a Dunának partya alatsony lévén, midőn középszerű áradások voltak, a vi% annyira ki öntött, hogy a utak székibe vi^el lévén el boritva . . . telljességgel járhatatlanokká lettek." Az árvizek után is telve maradtak vízzel a „laposságok", kivált az akkor még fenn állt „zádori sürü erdőben", ahol sem a nap, sem a szél nem szárította fel könnyen a vizet. A levél további részében a pataji bírák részletesen leírják a zádori rév megközelítésének nehézségeit árvíz idején: „Mig a Pataji és Ordasi határokon megy a% Utas, de még a gádort határon is, minthogy ott nagy töltéset vannak a Nemes Vármegyének, bátorságos az utalás, de már mikor a töltésrül le kell ereszkedni, ha árviz vagyon, oly veszedelmes a révig 47 U. o. B. 7. 48 U. o. V. 351. N. 28. 49 KKL. Biskó. 1. cs. V. 346. N. és Vegyes 132. 50 KKL. Biskó. 1. cs. V. 293. 4. 51 KKL. Biskó. 1. cs. V. 347. való menetel, hogy ott az által menő az életivel /ád^ik, mert tőkék s gödrök lévén a levágott erdőnek helyén . . . amelyeket a nagy rieben látni nem lehet, a Kotsik néki menvén fel forognak . . . a gyalog emberek a vinnék nagy volta miatt le vetkezve kenteiének a révig menni, a mely legalábbis tart hat, hétszáz lépést . . . [élvén a% általjárók, két garast is Ígérnek egy-egy személyiül, tsak hogy a Töltésig vigyék őket, de as^t a Révészek nem cselekedték.

,,m Miután hosszabban időztünk az 1790-es évek első felében felvett vallomások elemzésével, térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz, a két szomszédos rév birtokosainak viszálykodásaihoz. A „Darócziánus Successorok" és az érseki tisztségviselők révekkel kapcsolatos 1792. évi kompromisszuma nem vezetett eredményre. A fentebb idézett vallomások felvétele már jelezte a helyzet elmérgesedését. Hivatalosan 1793. február 25-én kezdődött a per, amely meg-megújulva évtizedekig elhúzódott. 1794-ben a paksi uraság is szabadalomlevelet kért a zádori révre, de nem kapta meg. Sok huzavona után 1800. Boldogasszony hava (január) 13-án a Hétszemélyes Táblán döntés született a zádori rév ügyében. Ennek értelmében a paksi közbirtokos urak elmozdíttattak a révpénz szedésétől. Ezentúl csak „privátus használatra" üzemeltethették a zádori révet.

49 A vármegyei 1800. május 10-én szintén megerősítette régebbi tiltásait. A ,,privátus használat" megengedése azonban rengeteg kibúvóra adott alkalmat. Másrészt úgy látszik, hogy a paksi uraságok nem ijedtek meg különösképpen a révüket elmarasztalé) döntésektől. Erre következtethetünk Cseh László, Somogyi Susanna és Csik Ádám paksi uraságok 1800. április 25-én kelt közös leveléből, amelyben biztosítják a zádori rév árendálóját, Such Mihályt, hogy folytassa tevékenységét, és ne engedjen az érseki támadásokkal szemben.

50 A következő évekből keveset hallunk a viszálykodásról, hacsak azt nem említjük, hogy 1803-ban a paksi uraságok kifogásolták, hogy néha a Biskő>i-rév kompja felmegy Paks alá.

5] Komolyabb összecsapásokra 1825—27 táján került sor újra. Ebben az időben sok panasz érkezett Pest vármegyéhez amiatt, hogy a nem privilegizált zádori révben a megengedhetőnél magasabb díjakat szednek. Ezért 1825-ben Suczanszky János szolgabíró a zádori rév épületében kifüggesztette Pest megye 1818. évi révtarifáját. Ezt igen sérelmesnek találták a paksi urak, akik úgy látszik, az elmúlt években elszoktak attól, hogy révük miatt komolyabban há108