Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Fehér Z.: Bátyai népmesék
Felültem a pej piros almás paripámra, kiugrattam a Bibic palléjára. Innen felfogtam magamat, elmentem egy szilvásba, ettem diót, törtem a mogyorót. Odajött egy vén ember. Azt mondta, hogy fiam, minek eszed a retkét, mikor nem a te számodra ültették a répát, úgy fejedhez vágom ezt a káposztát, hogy csak úgy csittig-csattog a tárzsája. Innen felfogtam magamat, átmentema Dunán. Bementem egy vénasszony lakására. Kértem tőle szállást, de nem ajánlotta. Pörölgetett velem, pörölgettem vele. Innen bementem a kuckó szájába. A vénasszony fölfogta a borstörőt, négyszer-ötször hátbaütött. Nem állhattam ki a vénasszony ütését. Fölhajtottam a pöndölkéjét, összefogdostam minden szöröcskéjét. És ezzel vége van. (Mesélte Fekete Ferenc 42 éves 1964-ben) APÁM KERESZTELŐJE MNK 1960M 7-MNK 1889 K X-MNK 1963* 36-AaTh 1962. Együtt őriztünk a Gregority János bácsival. О cseresznyét, én pedig földiepret őriztem ötvenötbe. Akkor meséte. Volt egy akkora szúnyog, hogy az egyik lába lent volt a földön, másik meg fent volt az égbe. Az öregapám megbízott azzal, hogy másszak fel a szúnyog lábán az égbe, hogy hívjam meg az Istent komának az édesapám keresztelőjére. És elkezdtem én mászni a szúnyog lábán, de sikos volt a lába, és mindig visszacsúsztam. Hanem eszembe jutott nekem, hogy van nekünk otthon egy fejszénk, és belevágtam a szúnyog lábába a fejszét, belekapaszkodok a fejsze nyelibe, és addig felmászok. És akkor ismét belevágom tovább a fejszét a szúnyog lábába. És addig-addig mindig újra és újra belevágom a fejszét, amíg egyszer lassan-lassan felérek az égbe. Elhoztam én a fejszét. Belevágtam a szúnyog lábába, és addig felmásztam, és akkor újra és újra belevágtam, amíg egyszercsak lassan-lassan felértem az égbe. Amikor felértem, elmentem a Szent Péter elé. Megkérdeztem, hogy melyik ajtón kell bemenni az Isten elé. A Szent Péter megmutatta az ajtót. Bekopogtattam, és megkérdeztem az Istent, hogy eljön-e komának az édesapám keresztelőjére. Az Isten megígérte, hogy eljön. Elköszöntem az Istentől. Amikor kimentem az ajtón, eszembe jutott, hogy valahogy le is kellene jönni a földre. Széjjelnéztem, de a szúnyog lába nem volt ott, mert biztosan fájt neki, hogy bevagdostam fejszével, és leengedte. Hanem láttam én ott az egyik sarokban egy nagy szakajtó korpát. Korpából fontam én egy nagyon hosszú korpakötelet. A kötél egyik végét hozzákötöttem az éghez, a másik végét leengedtem. De a kötél nem volt elég hosszú, nem ért le egészen a földig, csak körülbelül fele útig. Gondoltam én, hogy ha egyrétbe nem elég hosszú, hát ha két rétbe elég hosszú lesz. A kötélnek azt a végét, amelyiket leengedtem, és kétrétbe hozzákötöttem az éghez, és kétrétbe leengedtem. És kétrétbe pontosan elég volt a földig. Elkezdtem én mászni a korpakötélen lefelé. És mikor félútig leértem, a korpakötél elszakadt. Eszembe jutott nekem, hogy az egereket is belefontam a kötélbe, és az egerek elrágták a kötelet, és azért szakadt el. Ahogy zuhantam lefelé, ráestem egy szénaboglyára. A baglya azonnal kigyulladt, és a fejsze teljesen megolvadt a tűztől, de a nyele az nem akart megégni. Amikor már lent voltam, hazamentem, és eszembe jutott nekem, hogy őrletni kell vinni a malomba. Befogtam nyolc ökröt. Az ökrök nevei voltak: Körmös, Högyös, Dudás, Darázs, Daru, Villás, Bodor, Gatyás . . . Amikor a malom elé értem, beleszúrtam a tölgyfa-ostornyelet az ökrök elé az útra. És abból a tölgyfa-ostornyélből egy hatalmas nagy fűzfa nőtt ki. A fűzfára büdösbrankák raktak fészket. Fölmásztam én a fűzfára, hogy kiszedjem a büdösbrankák tojásait, de nagyon szűk volt a luk, sehogy se akart beleférni a kezem. Hanem fogtam, és úgy egészen bemásztam a lukba. Úgy belefértem és kiszedtem a büdösbrankák tojásait. (Mesélte Fekete Ferenc 42 éves 1964-ben) A LUSTA ASSZONY FURFANGJA Az egyszeri ember erdőre járt társaival. És minden nap a társai kipucolt lábbelivel mentek az erdőre, ő pedig pacuván, sárosan. Egyszer aztán az egyik barátja mondja neki: — Te János, mér nem pucolod ki a lábbelidet, hanem mindig úgy jársz, mint egy pusztai béres? Szomorú lőtt egész nap. No, csak mehessek haza, majd én az asszonyt előveszem. Hazamegy nagy mérgesen. Az asszony kérdi, mi baja van. — Hej, az anyád istenét, mindenkinek tiszta lábbelije van csak az enyém ronda piszok! — Hát mér nem szól — mondja az asszony — hogy csináljam? Én szívesen megteszem. Megpucolja a csizmát, parancs után akarja bekenni zsírral de a lábbeli vizes volt, és nem vette be a hideg zsírt. Most elgondolta — közbe fűtötte a kemencét — — hogy a kemence szájához teszi, hogy szikkadjon kissé. Közbe a kemencébe rőzsével fűtött, jó meghányta a kemencét. Eszébe jutott, víz nincs. Fogja a kannákat, megy a kútra, de a komaasszony is ott vót. 356
