Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Szabó L.: A kiskunsági puszták emléke a mai Jászságban

legelőn nevelt jószágot.

21 A belső puszták jó földjeit aztán fokozatosan befogva, megindul ezek benépesülése is. A Kiskunságban pedig megjelennek a szállások, s itt is hasítanak ki kisebb, alkalmas földű lészeket olyan növények számára, amelynek termelése még bizonytalan eredményekkel jár (krumpli, dohány, főleg kukorica), s így tesznek eleget a központi, új növényeket szorgalmazó rendeleteknek.

22 Jóllehet a népesség, a szállások, tanyák száma megnövekedik a Kiskunságban a XIX. század első felében, mégis legelőként használják egészen a tagosításig. Az újonnan kitelepült lakosság teszi végülis szántófölddé az ottani határt, s ezzel együtt el is szakad az anyaközségtől, szétválnak útjaik. A mai Jászság emlékezetében tehát nem véletlen, hogy nem él más a kiskunsági pusztákkal kapcsolatban, mint a nagyméretű állattartás emléke, s a föld itteni megműveléséről nem is tudnak.

23 A jászsági községek, városok tanácsjegyzőkönyveinek leggyakoribb, évenként visszatérő ügye a pásztorok fogadása, az állatlehajtás megszervezése, az állatállomány és a pásztorok ellenőrzése, majd a hazahajtás (beszorulás) lebonyolítása, s mindezek előkészítése, a feladatok lakosságra való lebontása volt. Olyan ügy tehát, amely mindenki számára fontos, mindenkit érint, évente ismétlődik, s így feltehetőleg nyoma van a mai emlékezetben. Éppen ezért ezt az évente ismétlődő, visszatérő cselekedetsort a jegyzőkönyvek segítségével megkíséreljük nagy vonásaiban rekonstruálni.

24 Általában az év elején fogadták fel a pásztorokat, s az év első bejegyzései éppen a pásztorszegődések megújításai. Jászdózsa község pl. évente fogadott egy számadó gulyást, mellé egy bojtárt, egy szilaj csikóst, egy meddöjuhás^t és mellé egy bojtárt; ez utóbbit általában úgy fogadta, hogy külön nyári- és külön téli meddöuhás^t szegődtetett; egy ökörcsordást, aki a többiekkel együtt szintén lement néhány hétre a pusztára, de a tavaszi munkák idején, s nyomtatáskor otthon volt a feljavított, pihent jószággal; hasonlóan a kettes csikós is néhány hónapot töltött a pusztán, de a munkák 22 TÓTH János, 1976 -FÉNYES Elek, 1839. — PALUGYAY Imre, i.m. 23 V.ö: 4. és 5. jegyzet 24 SZML. Közig. ír. Jász-Dósa. Prot. I. 1739-1782. és ugyanerre az időszakra vonatkozóan: SZML. Jászapáti Prot. I. 1745-1759. - II. 1759-1773. (Továbbiakban csak Prot, és a községnév, levéltári jelzet nékül). idejére visszahajtotta az állatokat. A többi állat nem a pusztai, hanem a belső legelőkön legelt, s estére ezeket hazahajtották a kertekbe. Őrzésükre ugyanekkor fogadtak : fejős juhászt és bojtárt, kondás pásztort és bojtárt, borjú pásztort és tehéncsordást. Az állatállományt ezek őrizték meghatározott, a tanács által megszabott konvencióért. Mivel a konvencióban természetbeniek is voltak, a lakosságnak még a pusztán levőkhöz is személyes közük volt, nemcsak a kezes és tejelő jószágok őrzőihez. 1753-ban Dósa község két számadó gulyást fogad február 23-án, Fekete Istványtés Falábú Istókot. Bérük:„Kp: 38 Rh, 1 szalonna, 3 kila őszi és tavaszi alá föld kettőjöknek, az mag magoké fog lenni, 4 kila búza szemül, a marháját az Gazdaság fogja teleltetni, 1 negyed fű bőr, 8 Marhahajtás kettőjöknek."

25 A szalonnát mindig azok a tanács által kijelölt emberek vitték le, akik amúgy is egyéb ügyben mentek le a pusztára, s az ellenőr szerepét töltötték be. Természetesen a faluban levő pásztorok a soros koszt miatt és az állat hasznának vétele miatt (tejtermékek) sokkal közelebbi kapcsolatban voltak a község lakóival. Rávilágít erre egy belső legelői pásztor konvenciója: 1750-ben a tehéncsordás 7 tehén után 1 kila búzát, 9 márjást, 2 tehéntől fél kenyeret és egy ételt és egy negyedfü marhabőrt bocskornak, kapott.

26 Világos, hogy itt sokkal közelebbi a kapcsolat, de figyelemre méltó az, hogy a felhajtott jószágot az egy évre fogadott pásztor köteles volt télen is gondozni, legalábbis sorra látogatni, s az alkalom lehetett arra, hogy a lakosság és a távoli pusztán élő pásztor jó kapcsolatba kerülhessen. Megfigyelhető, hogy éveken, sőt évtizedeken át ugyanazok a nevek szerepelnek a szegődésekben, ritkán adódik olyan, hogy valamely kár, rendellenesség következtében más gazdát kénytelen keresni a pásztor. Kirívó eset volt a nemrég szegődött, s ezért is ismeretlen Péró Istvány csikós esete 1757-ben aki a rábízott „lovak közül sokat elveszelytett, s Bugyi Mihályné lovát a ménesből fuvarra adta Arokszállásig másnak". Ezért nemcsak megbüntetik pénzre, hanem másik évben nem is fogadják meg. Előfordul azonban olyan is, hogy a gulyás, csikós, juhász Szentlászlón is kap a szalonnán kívül kenyeret, s ezek leszállítása már gyakoribb kapcsolatot eredményez. Ilyenkor úgynevezett kenyérga^da gondoskodik a le25 Jász-Dósa, Prot. 40.p. 26 U.a. 26.p. 310