Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Szilágyi M.: A magyar halászat néprajzi kutatásának elméletei és módszertani próblémái
te a kézzel való halfogást, ütőhalászatot, hurkos halászatot, robbantást, hallövést; megváltoztatta a fogási módok bemutatási egymásutánját, érzékeltetvén ezzel a szerszámkészlet egyes csoportjainak fontossági sorrendjét; illetve a hasonlóan vagy azonosan érvényesülő halélettani tényezők figyelembe vételével néhány „főcsoportot" egybevont. így pl. a „rekesztő" és „állító" halászat szerszámait azért tekintette egy rendszertani csoportba tartozónak, mert mind a vessző-, mind a háló falak a vonuló hal útját rekesztik el; a „tapogató" és „vető" halászat eszközeit azért, mert közös lényegük a fenékre húzódó hal leborítása; a „kereső" és „kerítő" halászat eszközeit pedig azért, mert egyaránt „húzott szerszámok", s jóllehet az egyik csoportba „kisszerszámokat", a másikba „nagyszerszámokat" sorolt HERMAN, a nagyság csak az alcsoport alkotáshoz elegendő kritérium. 176 SOLYMOSnak ezek a korrekciói jórészt elfogadhatóak, de továbbgondolásuk is feltétlenül kívánatos. Megfontolandó pl., hogy az „alkalmi fogásmódok" egy része (kézzel való halfogás, ütőhalászat, hurkos halászat, mérgező halászat) nem jellemezhető-e önálló fogási módként, ha nagyobb figyelmet szentelünk a nem-halász foglalkozásúak halfogó tevékenységének. A végrehajtott és még végrehajtható módosítások — összegezhetjük — a HERMAN Ottó megfogalmazta alapelveknek logikai továbbfejlesztését jelentik. Pedig a rendszerrel kapcsolatos legfőbb problémát éppen az alapelv abszolutizálása hordozza! A fogási módok halbiológiai indoklása valóban időtállónak bizonyult, amikor azonban HERMAN Ottó az egyes fogási módokat konkrét szerszámokban kötelezően és állandóan „megtestesültnek" gondolta, már abszolutizálta a rendszerezés alapelvét. Nem vette észre, hogy a halászok halélettani ismeretei — a rendszerezés alapelve — és az ezeket az elveket megvalósító szerszámok szükségszerűen kombinációkra kényszerítenek: a) Az eddigieknél sokkalta nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk — főleg a „primitívnek" és alkalminak minősített fogási módok eredményességének mérlegelésekor — a vízben levő halak észlelésének. A halász nem a véletlenre számít, nem a vakszerencsében bízik, hanem azokat a halakat fogja meg kézzel, üti le, szúrja meg, próbálja hurok segítségé176 SÓLYMOS Ede, 1965. 118, 179. stb. vei kiemelni, borítja le tapogatóval, amelyek „mutatják magukat". Kialakította tehát a halak láthatóvá tételének módszereit is : azért vág léket, világít éjszaka, hogy a halak egy helyre gyülekezzenek. Számon kell ezért tartanunk a halfogási módokat meghatározó élettani tulajdonságok között, hogy a halak meghatározott időszakokban és vizekben jól láthatók (láthatóvá tehetők, apró jelekből észlelhetők.) A szerszámok egy része csak ilyen körülmények köpött használható eredményesen. 177 b) A rekesztés — a vonuló hal útjának elzárása — a halfogás valószínűleg legfontosabb alapelve. De korántsem csak azért, mert vannak olyan eszközök, melyek ezt az elvet valósítják meg: fogókészülékbe terelik, s közvetlen emberi beavatkozás nélkül foglyul ejtik a halat (vejszék, varsák). Sokkal inkább azért, mert minden más fogási módot alkalmazva felhasználják — vagy felhasználhatják — a rekesztést, hogy ezáltal a hal kiemelését, zsákmányul ejtését biztosabbá és eredményesebbé tegyék. 178 c) A halak hajtása, űzése, s az egyirányba menekülő halak megfos Э,БЯ — Я2 egyik legfontosabb alapelv — rendszerint nem kapcsolódik össze egy-egy szerszámmal. Mind a hajtásra, mind a menekülő hal útjának „elrekesztésére" alkalmas lehet egyetlen (olykor más funkcióban is használatos) szerszám, illetve azonos vagy különböző típusú szerszámok csoportja. Maga a hajtás megoldható fogóeszközzel is, eszköz nélkül is. A konkrét vízviszonyok ismeretében döntik el a halászok, hogy milyen szerszámokkal tudják legeredményesebben megvalósítani a hajtást, mint alapelvet. Az eszköz-kombinációk egy része azután állandósulhat, s ebben az esetben már fogási módként jellemezhető a hajtás speciális megvalósítása. 179 177 Jóllehet a szigonyok, illetve a tapogató félék újabb rendszerezésére több kísérlet is történt (GÖNYEY Sándor, 1937; ZNAMIEROWSKA-PRÜFFEROWA, Maria, 1957; [Vö. SZILÁGYI Miklós, 1962 recenzióját]; SÓLYMOS 1957; SZILÁGYI Miklós, 1961; BÁRDOSI János, 1959) ez a szempont elég kevéssé hangsúlyozódott, pedig ezeknél a fogási módoknál különösen nagy jelentősége van a közvetlen vagy közvetett észlelésnek. 17s Rekesztéket állítanak pl. emelőhálós halászatkor (1. GYÖRFFY István, é. n. 61.); a kerítőhálós halászatkor őrhá/óval zárják el a folyót (1. ECSEDI István, 1934. 157 — 158.) Nagyobb jelentőségű azonban ennél a fokok és erek áradás utáni elrekesztése, mely a folyamatos tavi halászatot biztosította (1. erről SZILÁGYI Miklós, 1977) 179 A leglátványosabb hajtóhalászati módról, a különböző szerszám-félék együttes alkalmazásával végrehajtott tis^aperésről 1. SZILÁGYI Miklós, 1973/C. 27
