Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Bálint S.–Grynaeust T.: Egy sokác–magyar mesemondó
BÁLINT SÁNDOR, GRYNAEUS TAMÁS EGY SOKÁC—MAGYAR MESEMONDÓ A hatvanas években Hercegszántón sokác néphagyományokat gyűjtve a falu szülöttje, Vélin István tanár volt nagy segítségemre. О hívta föl 1966-ban a figyelmemet a sokác Blazsetin Bertalan (Barisa Blaéetin sz. 1901) személyére, aki meséit egyforma készséggel mesélte sokácul is, magyarul is. Blazsetin földműves foglalkozása mellett igazi ezermester, aki fiatal korában kőművesek mellett az ország több városában, így Budapesten is dolgozott. Nősülni hazajött szülőfalujába, azóta is Hercegszántón él.* Miután a mesék fölgyűjtéséhez nem volt időm, megkértem Grynaeus Tamást, aki ekkoriban a bajai kórház orvosa volt, vállalkozzék a meséknek magnetofonon való megörökítésére. Az eredmény 5 magyar és 1 Vélin Istvántól lejegyzett sokác meseszöveg lett. Ez utóbbinak magyar változata is olvasható a többi között. Grynaeus hamarosan elkerült Bajáról és így nem volt alkalma a párhuzamos gyűjtés folytatására. Ügy érezzük, hogy ez a kis anyag is — mintegy biztatásul — megérdemli a kiadást. Mint ismeretes, a kétnyelvű mesemondók felé az utóbbi évtizedekben fordult a kutatás figyelme. Emlékeztetünk Kovács Ágnes, Faragó József vizsgálataira, Domokos Sámuel gyűjteményére (Vasile Gurzäu magyar és román nyelvű meséi 1968.) Tudomásom szerint Blazsetin Bertalan anyaga a sokác mesehagyomány első hiteles dokumentuma. Balint Vujkov szabadkai hírlapíró, mesegyűjtő az ötvenes években, Hercegszántón is járt, de anyaga tudomásunk szerint még nem jelent meg nyomtatásban. Három kötetes bunyevác meseközlései egyébként annyira átírtak, hogy nem felelnek meg a mesekutatás mai tudományos követelményeinek. * A közlemény nyomdába kerülése után elköltözött az élők sorából 1976 augusztus 13. Tanácsomra Grynaeus a megrögzítésnél többre itt nem vállalkozott, de így is mindenképpen szükségesnek látszott a mesék közzététel. 1. Aa Th 307 Volt, régente volt, persze nagyon régen, két katona A katonák valamikor 10 — 12 évet szolgáltak a katonaság nál. Lejárt a tíz év, mentek haza, két jó kolléga, faluról falura persze gyalog ment valamikor a nép, nem volt jár mű, odaértek egy városba, az vót a főváros. Az volt Pest. Hát a falu, vagyis a város végén hirdették dobszóval mert valamikor csak avva dobolták, hogy van a királynak egy lánya, aki már 18—20 éves; él, de nem él. Koporsóban fekszik a templomban. De él. Aki azt a lánvt kimentené attól az ő betegségiből, az megkapja a lányt és fele király ságot. Fele ország lesz az üvé és fele marad az édes apjának a lány édes apjának. Hát jelentkeztek nap-nap után mindig bátor legények: no, majd ők . . . Ott kóll aludni a templomban és majd meglássák, mik jönnek, milyen szellemek mik lesznek, valami halottak, vagy ilyenek, akik széttépik. Hát vót is ott annyi má, hogy rakás számra álltak a kóruson, mert oda szöktek mindig föl a templom kórusára. Odaért a két katona — hallgassák ezt a hirdetést — éhesek is voltak, fáradtak is, azt mondja az egyik: — Te komám, én elvállalom, én bátor gyerek vagyok, én ott alszok, meglátom, hogy ki az a szellem, akitől félnek. Én nem félek senkitű. De jelenkezm köll. Hát vótak ott ilyen testőrök akiknél köllött jelentkezni, s ő mondta, hogy jelentkezik. Rögtön vitték a király elé, és mikor oda bement, megmondták neki, mit kell csinálni, nem kell neki ott semmit dolgozni, csak be kell menni a templomba, az éjjel ott kell aludni és ha háromszor ott fog aludni, kibírja, akkor a lány az övé lesz és fele országa, ő lesz abban a király, a helyettes király. Hát kéremszépen elvállalta. A kolléga, azt mondta, ő nem is várja ezt meg, ő megy tovább gyalog haza. Na jó. Hát azelőtt, mielőtt a templomba megy, csináltak egy nagyon szép lakomát, zene, bankett féle: táncoltak, ittak, mulattak, mikor eljött az este, akkor vezették a templomba ezt a katonát. Persze akkor már nem volt katona, civilben 363
